A székely bácsi reggel kimegy az udvarra, a kezében a kapa, de már messziről hallja, hogy az asszony morog bent a házban. „Ez rossz jel…” – gondolja. Ahogy a kertkapunál megáll, kiszól az asszony:

A székely bácsi reggel kimegy az udvarra, a kezében a kapa, de már messziről hallja, hogy az asszony morog bent a házban.
„Ez rossz jel…” – gondolja.

Ahogy a kertkapunál megáll, kiszól az asszony:
– Te, János, hová mész már megint azzal a kapával?!

– Kapálni, asszony.
– De tegnap is kapáltál!
– Azért nő megint a gaz, hogy legyen mivel foglalkozni.

– Inkább azt a tyúkólat javítanád meg!
– Majd, ha megjavul a kedved.

– Mi van? Én ne szóljak?
– De szóljál, csak ne hozzád beszéljek közben.

Az asszony a fejét csóválja:
– Te aztán olyan makacs vagy, mint a szamár!
– Az lehet, de legalább nem beszélek annyit.

– Én legalább dolgozom, nem úgy, mint te!
– Hát igen, de én meg élek is közben.

– Te, János, ha így folytatod, egyszer elhagylak!
– Egyszer? Azt hittem, ez már tervben van húsz éve.

– Na, majd meglátod, mit vesztesz!
– Tudom: csendet, békét és egy kis levegőt a házban.

Az asszony feldúltan becsapja az ajtót, mire a bácsi leül a kerti padra, rágyújt a pipájára.
– Azt mondják, a házasság olyan, mint a jó bor: idővel nemesedik.
Majd a pipából kifúj egy füstöt, és hozzáteszi:
– Nálunk viszont inkább ecet lett belőle.

A szomszéd odakiált a kerítésen át:
– János bá, maga megint összeveszett az asszonnyal?
– Nem fiam, csak próbálom gyakorolni a csendes túlélést.
– És működik?