A kisbolt melletti pékség minden reggel 5:15-kor nyitott. A város még sötétben aludt, csak néhány korán kelő lélek lézengett az utcákon. A pékség ajtaja előtt viszont már 5-kor ott ült egy kislány – mindig ugyanott, a kirakat előtti padkán, combjai között egy összefogott rajztömb, ujjai között színes ceruzák.
A pék, Jenő bácsi, eleinte csak morrantott egyet. Hetvenkét éves volt, magányosan élt, a feleségét évekkel ezelőtt elvesztette, a fia Németországba költözött, és ritkán hívta. A bolt volt az élete – a kenyerek illata, a pogácsák roppanása, és a rutin, ami legalább kiszámítható maradt.
Egy reggel mégis megállt a kislány előtt.
– Hideg van, gyerek – mondta, és egy meleg kakaós csigát tett mellé a padkára. – Legalább egyél valamit.
A kislány felnézett. Barna szemeiben ott bujkált valami különös csillogás.
– Köszönöm… csak anyámat várom – mondta. – Reggelente itt tesz le, mielőtt megy dolgozni a kórházba. Én meg rajzolok.
Másnap Jenő bácsi egy bögre meleg kakaót is kitett. Aztán harmadnap egy kisszéket. Egy hét múlva már együtt reggeliztek a bolt mögötti kis asztalnál.
A kislányt Zoénak hívták. Tizenegy éves volt. Az apja nem élt velük, az anyja nővérként dolgozott, néha 24 órás műszakban. Zoé addig is rajzolt. Embereket, péksüteményeket, kutyát, cicát, öreg bácsikat, és mosolygó napocskát. De minden reggel rajzolt egy új képet… Jenő bácsiról.
– Miért én vagyok mindig a rajzokon? – kérdezte egyszer a pék.
– Mert te vagy az egyetlen felnőtt, aki észrevett engem – felelte a kislány.
Ez a mondat valamit elmozdított a pék szívében. Úgy kezdett figyelni az emberekre, mint régen. Újra megszólította a vevőket, mosolygott, és esténként, amikor becsukta az ajtót, mindig megnézte az aznapi Zoé-rajzot.
Aztán egyszer csak nem jött több rajz.
Zoé nem ült a padkán. Nem másnap, nem harmadnap sem. Jenő bácsi nyugtalan lett. Kérdezősködött, de senki nem tudott semmit. Végül csak annyit hallott valakitől: az anyját áthelyezték vidékre.
Az idő múlt. A padka hideg maradt, a kakaós csigák megszokásból készültek. A rajzokat pedig Jenő bácsi gondosan egy dobozba rakta.
Tizennégy év telt el.
Egy nap, ahogy épp zárt volna, fiatal nő lépett be. Hosszú barna haja volt, és barna szeme. Mosolygott.
– Szeretnék rendelni tíz kakaós csigát. És kérhetek egy bögre kakaót is? Régen mindig itt ittam… – mondta.
Jenő bácsi először nem ismerte fel. De aztán meglátta a kezében a rajztömböt.
– Zoé? – kérdezte halkan.
– Igen – bólintott a nő. – És most én hoztam valamit magával: egy illusztrált mesekönyvet. Gyerekeknek. Az első példányt neked szeretném adni.
hirdetés
A borítón egy kislány ült egy padkán, színes ceruzákkal a kezében. Mellette egy ősz hajú bácsi állt – fehér kötényben, kezében egy gőzölgő kakaós csigával.
A könyv címe ez volt:
„A pék, aki észrevette a kislányt.”
Jenő bácsi könnyei végigfolytak az arcán.
Mert néha nem a kenyér, hanem egy darabka figyelem élteti az embert – éveken át, csendesen, mélyen……..
Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel is!
hirdetés
