A fiókban egy doboz volt tele rajzokkal, levelekkel, apró hajcsatokkal, félig megírt naplókkal. Júlia néha elővette, megsimogatta a papírokat. Emma kézírása gömbölyű volt, dőlt betűs, minden pontocskája szívecske. Volt egy levél, amit Emma sosem adott oda. A borítékon csak ennyi állt: „Anya, majd ha szomorú leszel, olvasd el.” Júlia még mindig nem merte kibontani.
A gyertyák lassan leégtek. A viaszcseppek patakban folytak végig a csokoládé mázon. Júlia nem sírt. A könnyei már régóta belül égtek, mint a lassú, néma tűz. Nem akarta elfelejteni, nem is próbálta. A gyász már nem volt ellenség, csak egy árnyék, amit minden reggel leültetett maga mellé reggelizni.
A telefon néha csörgött. Barátok, ismerősök. De Júlia nem vette fel. Ez a nap nem volt a világnak. Ez Emma napja volt.
A szomszéd kisfiú átjött délután, mint minden évben. Hozott egy rajzot. Egy lány volt rajta, hosszú copfban, tortával a kezében. Megkérdezte: „Néni, ő volt Emma?” Júlia elmosolyodott. „Igen, kisfiam. Ő.”
Megkínálta egy szelet tortával. A gyerek leült, habzsolni kezdett. A szeme kikerekedett: „Ez isteni!” Júlia csak bólintott. „Tudom. Ez volt Emma kedvence.”
Este, mikor elcsendesedett a ház, Júlia kiült a teraszra. Az égbolt tiszta volt, tele csillagokkal. Egy különösen fényes pontot nézett. Minden évben azt hitte, az az Emma.
Megfogta a csészéjét. Meleg volt benne a tea, de már nem számított. Csak ott ült, és suttogva annyit mondott:
