Júlia negyvennégy éves volt, amikor újra megsütötte azt a tortát. Csokoládés volt, ahogy mindig is kérte a lánya. Három réteg puha, levegős piskóta, középen selymes krém, a tetején rózsaszín cukorgyöngyök. Pont úgy, mint régen. A receptet egy zöld, zsíros lapú receptes füzetből vette elő, amelynek sarka már rég behajlott azon az oldalon. Nem kellett volna megnéznie, kívülről tudta. De mégis, valamiért így volt teljes a rituálé.
A konyha illata újra megtöltötte a házat. Egy pillanatra azt hitte, hallja a kislány mezítlábas futását a parkettán, ahogy nevetve szalad be, hogy „Anyaaaa, ugye csinálhatom én a díszítést?” Júlia ekkor lehunyta a szemét, és csak állt ott, a pult fölé hajolva, a keze egy habverő felett reszketett. A levegőben nemcsak vanília és kakaó volt, hanem egy egész élet hiánya is.
Emma most lenne tizenhét éves. Aznap lenne. De már öt éve, hogy nincs. Egy nyári napon történt. Biciklivel mentek a boltba, a járda szélén, mint mindig. A zöld lámpánál akartak átmenni, mikor egy autó, ami nem állt meg a pirosnál, beléjük rohant. Júlia túlélte. Emma nem.
Az első évben Júlia még el sem hagyta az ágyat a születésnapján. A második évben csendben meggyújtott egy gyertyát. A harmadik évben megsütötte a tortát, de nem evett belőle. A negyedik évben elvitte a temetőbe, becsomagolva, és odatette a sírra. Most, az ötödik évben, újra otthon maradt, és megterített két főre.
A széket, ahol Emma ült, nem húzta ki. A tányér mellé odatett egy rózsaszín szalvétát, és egy kézzel írt papírt: „Szeretlek. Ma is. Minden nap.”
A torta tetejére tizenhét gyertyát rakott. Mindegyiket meggyújtotta. A lángok táncoltak, egy pillanatra úgy tűnt, mintha valaki belefújt volna. Talán csak a huzat volt. Talán valami más.
Júlia emlékezett minden születésnapra. Az első, amikor még csak egy maszat volt a piskótán, amit az arcára kent. A harmadik, amikor azt mondta: „Anya, a torta úgy néz ki, mint egy hercegnő!” A hetedik, amikor kis barátokat hívott, és a kutya beleevett az egyik szeletbe. A kilencedik, amikor Emma megkérdezte: „Anya, mi lenne, ha jövőre inkább én sütnék neked?” Júlia akkor nevetett. Nem gondolta volna, hogy nem lesz több „jövőre”.
