Azt hitték, meghalt. Könnyeket hullattak érte… de csak akkor, amikor már késő volt. Aztán egyszer csak ott állt a temetőben. Élve. És amit mondott, attól még azok is elnémultak, akik sosem szerették igazán.
Krisztina már gyerekkora óta úgy érezte, hogy ő mindig csak a második. A bátyja volt a család szeme fénye: kitűnő tanuló, jóképű, sportos – minden, amit a szülők kívánhattak. Krisztina csendes volt, álmodozó, sokszor inkább olvasott, mint beszélgetett. Szülei ritkán ölelték meg, sosem mondták neki, hogy büszkék rá. De ő akkor is próbált jó lenni. Túl jó.
Tizennyolc évesen otthagyta az otthont, egy vidéki kollégiumba ment, és onnan már nem is nagyon tért vissza. Nem hívták. Nem is keresték igazán. Évekig takarított, majd idővel ápolónő lett egy hospice házban. Olyan emberek utolsó napjait kísérte, akiket más már elfeledett. Talán azért, mert ő is elfeledettnek érezte magát.
Negyvenévesen súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. A kórházból nem engedték haza. A nővértársai szerint csendben tűrt, nem panaszkodott. Egyetlen kérése az volt, hogy ne szóljanak a családjának.
Két hét múlva meghalt. Legalábbis mindenki azt hitte.
A temetésén megjelent a bátyja, az anyja, az apja, sőt még régi ismerősök is. Mindenki döbbenten állt a sírnál, könnyek között. Volt, aki színlelte. Volt, aki tényleg megbánta, hogy nem keresett kapcsolatot vele.
És ekkor történt az, amire senki sem számított.
A gyászoló tömeg mögött valaki megköszörülte a torkát.
– „Bocsánat… ez itt félreértés…” – mondta egy ismerős hang.
Krisztina állt ott. Élve. Soványan, sápadtan, de élve.
– „Aki ebben a koporsóban van, nem én vagyok. Az akták összekeveredtek. De amikor megtudtam, hogy meghaltam… kíváncsi voltam, ki jönne el a temetésemre. Ki az, akinek csak akkor leszek fontos, ha már nem vagyok.”
