A levél annak, aki úgy érzi, senkinek sem számít…

Az iskolai év vége közeledett, és a 4.b osztályban izgatott zsongás töltötte meg a termet. A gyerekek levelet írtak a jövőbeli önmaguknak – „időkapszulát”, amit tíz év múlva nyitnak majd ki.

A sarokban, a tanári asztal alatt állt egy régi cipős doboz, ahová a leveleket gyűjtötték. Volt ott színes boríték, néhány gyűrött papír, egy rajz, sőt valaki egy hajtogatott origamit is tett bele.

Csak egy boríték nem volt aláírva. Csak ennyi állt rajta:
„Annak, aki úgy érzi, hogy senkinek nem számít.”

 

 

A tanárnő, Márta néni, elolvasta, majd gondolkodás nélkül beletette a dobozba. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogy nem kell.

A dobozt elzárták. Az osztály elballagott, az iskolaudvar lassan kiürült.

Tíz év telt el.

A város megváltozott, az iskola új épületet kapott, Márta néni már nyugdíjba ment. Egykori tanítványai közül néhányan visszatértek az időpont egyeztetésére: ünnepélyes „időkapszula-nyitás” volt.

 

 

Nevetés, nosztalgia, néhány elfojtott könny – és egy megmaradt boríték. Az a névtelen.
Senki sem emlékezett rá, ki írta. De aztán Márta néni csak annyit mondott:

 

 

– Olvassuk fel. Hátha valaki most fogja meghallani, akinek akkor íródott.

Egy fiatal nő állt fel. Végzős pszichológushallgató volt. Ő olvasta:

„Kedves Te, aki azt hiszed, hogy láthatatlan vagy!
Tudom, hogy ma is úgy jöttél iskolába, hogy senki nem szólt hozzád. Hogy a tízóraidat egyedül eszed meg, és néha úgy érzed, ha eltűnnél, senkinek nem tűnne fel.
De én látlak. Észreveszem, amikor csendben segítesz másnak, amikor összeszeded más helyett a leesett könyveket, amikor elmosolyodsz, de aztán gyorsan elfordulsz.
Tudom, hogy erősebb vagy, mint hinnéd.
És tudom, hogy egyszer majd valakinek te leszel az egész világ.
Ha most olvasod ezt a levelet, kérlek, higgy nekem: számítasz. Még ha akkor nem is hitted el.

Szeretettel: Valaki, aki ott ült mögötted, és mindig látott.”

A teremben síri csend lett.

A nő remegő hangon mondta:

– Tizenkét éves voltam. A szüleim válása után senki nem beszélt velem. Nem tudtam, miért érdemes élni. Nem tudtam, hogy bárki is észrevesz.
De most… most úgy érzem, hogy valaki akkor már tudta, hogy túlélem.

 

 

És aznap este, amikor hazament, leült, és ő is írt egy levelet. Egy ismeretlennek.
A borítékra ezt írta:
„Annak, aki ma sem kapott ölelést.”