Lili kilencéves volt, amikor az apukája elment. Nem nyaralni. Nem csak dolgozni. El – örökre. Egy szívroham vitte el. A lány épp iskolában volt, amikor a tanító néni odalépett hozzá, letérdelt mellé, és azt mondta: „Lilitám, most haza kell menned. Anyukád vár.”
A kocsiban csend volt. Az anyja keze a kormányon fehéren szorította az ujjakat. Nem volt rádió. Nem volt szó.
Otthon a nagymama volt az ajtóban. A tekintete elárulta, amit senki sem akart kimondani.
Lili akkor csak annyit mondott:
– „De hát ma reggel még azt mondta, hogy ma este sakkozunk…”
Aznap este nem sakkoztak. És azután soha többé.
A temetés után Lili napokig nem beszélt. Aztán egyik reggel, mikor iskolába indult, megállt az ajtóban, és azt kérdezte:
– „Szerinted apu most hol van?”
Az anyja nem tudta, mit mondjon. A könnyek már megszáradtak a szemében, de a válasz még mindig nem jött meg. Végül csak annyit mondott:
– „Ahol a szíved van, ott van ő is.”
És Lili ezt szó szerint vette.
Az iskolában, az utolsó padban ült. Minden nap, mielőtt becsukta volna a tolltartóját, egy apró cédulát csúsztatott be a pad alá. Mindegyik papíron ott állt egy mondat:
„Apu, ma nevettem, de utána bűntudatom lett.”
„Apu, a csillagokat néztem, és úgy éreztem, visszanéznek.”
„Apu, úgy érzem, már nem emlékszem pontosan az illatodra. Ez baj?”
„Apu, Anya is sír, csak titokban.”
„Apu, ugye, ha felnövök, akkor is szeretni fogsz?”
A tanárok nem tudtak róla. Senki nem tudta. Csak a pad. És Lili.
Az évek teltek. Az iskolapad alja egyre több cetlit rejtett. Volt, hogy Lili hazavitte őket, de a legtöbbet ott hagyta, mintha abban reménykedne, hogy valaki – vagy valami – egyszer elolvassa.
Tizennégy évesen már nem játszott babákkal. Nem sírt nyíltan. De a pad alatti cédulák akkor is gyűltek.
„Apu, ma kaptam egy jegyet a fiúktól, hogy szép vagyok. Te mit gondolnál?”
„Apu, utálom a világot. Miért kellett elmenned?”
„Apu, azt álmodtam, hogy visszajöttél. Reggel sírva keltem.”
Az anyja időközben újra férjhez ment. Egy rendes, kedves emberhez. Lili próbálta elfogadni. De a cetliken továbbra is az igazi apjának írt.
„Apu, megkérdezte tőlem a nevelőapám, hogy szeretem-e. Azt mondtam, igen. De te mindig az igazi maradsz.”
Tizenhét évesen, az utolsó tanévben az iskolában átalakítást kezdtek. Kicserélték a padokat. Mikor az osztálytermet kiürítették, a gondnok egy régi pad alól talált egy dobozt, tele összehajtogatott papírokkal.
Először azt hitte, kuka. Aztán elolvasta az első mondatot.
És megállt a keze.
A leveleket elvitte az igazgatónak. Ő az anyát hívta be. Lili nem tudott semmiről. Az anyja, mikor meglátta a cetliket, sírni kezdett. Ott, az irodában, szó nélkül, mint évekkel ezelőtt a kormány mögött.
Lili csak akkor tudta meg, mikor az anyja egy üres dobozt nyújtott át neki.
– „Ezek a te leveleid.”
A lány megdermedt. Lassan kihúzta az első lapot. Elolvasta. Megremegett a keze.
– „Azt hittem, csak én olvasom őket…”
Az anyja odalépett. Átölelte.
– „Lehet, hogy így is volt. De most már én is tudom, mennyit beszélgettél vele. És biztos vagyok benne… hogy ő is olvasta. Valahol.”
Lili aznap este meggyújtott egy gyertyát az ablakban. Elővett egy új papírt. És írt.
„Apu, ma végre megoszthattam veled másokkal is. Ma először nem sírtam. Ma először úgy éreztem: válaszoltál……”
