A könyvtárban dolgozom, és ha valaki azt hiszi, ott mindig csend van, az még nem hallotta, amikor egy nyugdíjas néni rászól egy egyetemista fiúra, hogy “fiam, ez itt nem TikTok-templom”.
Egy keddi napon történt, amikor már a harmadik “hol van a romantika részleg?” kérdést kaptam fél óra alatt (igen, van ilyen, csak “szépirodalomnak” hívjuk). Épp a visszahozott könyveket pakoltam, amikor odalépett egy férfi. Harmincas lehetett, kicsit fáradt, kicsit ideges, olyan “túl sokat gondolkodom” arccal.
– Elnézést… – kezdte. – Itt lehet… visszahozni egy embert?
Felnéztem.
– A párkapcsolati részleg a második emeleten van – mondtam ösztönből.
Elmosolyodott, de nem úgy, mint aki jól érzi magát, inkább úgy, mint aki épp elhatározta, hogy nem menekül tovább.
– Akkor jó helyen járok – sóhajtott. – Egy… levelet szeretnék hagyni.
– A könyvtárban? – kérdeztem.
– Igen. Mert… itt találkoztunk először.
Na, ettől már érdekes lett.
A férfi elővett egy borítékot. Nem sima fehér volt, hanem olyan képeslap-szerű, a sarkán egy apró, rajzolt könyv. Látszott, hogy készült rá. Aztán megkérdezte:
– Van valami szabály arra, hogy hol lehet “elveszett tárgyakat” leadni?
– Van – mondtam. – Az információnál. De általában kesztyűt szoktak, nem… szerelmet.
Erre halkan felnevetett.
– Az is kesztyű volt – mondta. – Csak ember volt benne a kéz.
És akkor elmesélte.
Két évvel ezelőtt ugyanitt, a könyvtárban, egy lány odament hozzá a polchoz, ahol ő épp egy “Hogyan ne legyünk idióták a szerelemben” jellegű könyvet keresett (nem találta, mert minden példány kint volt). A lány kérdezte tőle:
– Maga szerint melyik a jobb: a romantikus regény vagy a krimi?
A férfi erre azt válaszolta:
– Krimi. Mert a romantikában mindig kiderül, ki a tettes.
A lány nevetett, és azt mondta:
– Akkor maga óvatos ember.
– Nem – felelte –, csak már egyszer megöltek. Szavakkal.
A lány erre annyit mondott:
– Akkor ideje megtanulni újra élni. Kérek magának egy könyvet. Ne ellenkezzen, ez könyvtári rablás.
És tényleg: kikölcsönzött neki egy regényt, a borítóján egy sárga esernyővel. A férfi pedig visszahozta. Aztán megint. Aztán már nem a könyvek miatt jött.
– Miért nincs most itt a lány? – kérdeztem, mert éreztem, hogy nem egyszerű sztori.
A férfi a borítékra nézett.
– Mert én voltam az a klasszik ember, aki mindig azt mondja: “majd.” Majd ha kevesebb a munka. Majd ha jobb kedvem lesz. Majd ha lesz időm rá.
És ő egyszer azt mondta: “Oké. Akkor majd.”
– És elment? – kérdeztem.
– Nem haraggal. Az a legrosszabb. Ha valaki nem ordít, csak… elfárad.
Ekkor a férfi elővett még valamit: egy könyvtári olvasójegyet. Egy régi, kicsit gyűrött papírt. Rá volt írva egy név – a lányé.
– Ezt itt hagyta a kabátzsebemben – mondta. – Mintha azt mondaná: “Ha egyszer okosabb leszel, itt megtalálsz.”
A borítékot a pultra tette, és így szólt:
– Azt szeretném, ha… ha ez a levél eljutna hozzá. De nem tudom, hol van.
Most jött az a rész, amikor az ember két dolgot tehet: vagy vállat von és azt mondja, “sajnálom”, vagy belenyúl a sorsba, pedig nem is az ő munkaköri leírása.
Én a másodikat választottam.
– Hogy hívják? – kérdeztem.
Megmondta. És én a gépbe pötyögtem. Mert a könyvtár nem csak könyveket tart nyilván. Néha emberek szokásait is: ki mit olvas, mit kölcsönöz, mikor tér vissza. A lány neve mellett pedig ott volt a legutóbbi kölcsönzés: két napja. Ugyanebben a könyvtárban.
– Jó hírem van – mondtam. – Az a lány… olvas.
A férfi pislogott.
– Ez… rossz hír?
– Ez a legjobb hír – feleltem. – Aki olvas, az még reménykedik. Csak nem feltétlen abban, aki megérdemelné.
A férfi lenyelte a büszkeségét.
– Hol találom?
– A “szépirodalom” polcnál szokott ülni. Mindig ugyanott. A 19-es asztalnál.
– Miből gondolja?
– Mert ő is ugyanazt a széket választotta, amit maga. Ez könyvtári romantika: ugyanarra a nyikorgó székre ültök, és ettől sorsnak tűnik.
A férfi elindult. A borítékot a kezében szorította, mintha szét tudná nyomni a múltat.
Én pedig, mivel a könyvtáros is ember, “véletlenül” pont arra pakoltam könyvet, amerre ő ment.
Ott volt a lány. A 19-es asztalnál. A sárga esernyős könyvvel.
A férfi megállt előtte.
– Szia – mondta.
A lány felnézett, és nem volt benne sem dráma, sem filmzene. Csak egy pillanatnyi csend, ami olyan hosszú, hogy abba belefér két év “majd”.
– Szia – mondta a lány. – Visszahoztad?
A férfi letette a borítékot.
– Nem könyv. Én – mondta. – Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik. De… én most nem “majd” vagyok. Most “most” vagyok.
A lány a borítékra nézett.
– És mit hoztál még?
A férfi zsebéből elővett egy könyvet: “A halogatás művészete” – vagy valami hasonló, a címétől nekem is görcsbe rándult az életem.
– Ezt – mondta. – Hogy emlékeztessem magam, mit ne csináljak.
A lány felnevetett. Nem gúnyosan. Inkább úgy, mintha azt mondaná: “Végre… ember.”
Aztán kinyitotta a borítékot, elolvasta a levelet, és nem sírt. Csak sokáig nézte a papírt, mintha ellenőrizné, hogy tényleg ugyanaz a kézírás.
– Azt írod, hogy szeretnél újra esélyt – mondta.
– Igen – felelte a férfi. – De tudom, hogy az esély nem jár. Az csak… kérhető.
A lány becsukta a levelet, és felállt.
– Akkor kezdjük egy szabállyal – mondta. – Ha van baj, nem “majd”. Hanem ma.
És még egy: ha azt mondod, “beszéljünk”, akkor nem könyvet hozol. Hanem időt.
A férfi bólintott, és úgy nézett rá, mint aki most érti meg, hogy a romantika nem nagy gesztus, hanem következetesség.
– Rendben – mondta.
A lány ekkor váratlanul hozzátette:
– És van még valami.
– Mi?
– A könyvtárban csönd van – mondta. – De én most szeretném, ha egyszer hangos lenne.
A férfi értetlenkedett.
– Úgy értem… – mosolygott a lány –, hívj el randira. Rendesen. Ne úgy, hogy “majd”.
A férfi elpirult, mint egy kamasz.
– Akkor… ma este? – kérdezte. – Egy tea? Vagy egy krimi?
– Romantikus regény – felelte a lány. – De csak akkor, ha a tettes te vagy.
– Miben?
– Abban, hogy végre… megjelensz.
És akkor a lány megfogta a férfi kezét. Nem drámai csókkal, nem nagy jelenettel. Csak úgy, természetesen, ahogy a legszebb dolgok történnek: csendben, de biztosan.
Ők elmentek. Én visszamentem a pulthoz, és a kolléganőm ránézett a vigyoromra.
– Mi történt? – kérdezte.
– Semmi – mondtam. – Csak két ember végre időben visszahozta egymást.
Aznap este záráskor a 19-es asztalon ott maradt egy könyv. A sárga esernyős. A belső borítójába valaki ezt írta ceruzával:
“A szerelem nem attól működik, hogy nagyot mondasz. Hanem attól, hogy amikor mondod, ott is vagy.”
És tudod mi volt a legviccesebb?
A könyvet másnap is visszahozták. Pont időben.
Fontos: ez egy kitalált történet. Nem konkrét személyről szól, inkább arról, mennyire törékeny tud lenni az idő, amíg még lehet mondani: “bocsánat”.
