Lili négyéves volt, mikor utoljára látta az apukáját. Egy kórházi szobában, sok csipogó gép között, ahol minden olyan hideg és idegen volt. Az apukája keze vékony volt, de még mindig meleg, mikor megszorította az övét.
– „Ugye holnap is jössz értem az oviba?” – kérdezte Lili.
Az apja elmosolyodott. Tudta, hogy nem lesz holnap. Tudta, hogy már nem lesz több közös reggeli kakaó, nem lesz több mesélés este. Csak annyit mondott:
– „Tudod, hol fogsz megtalálni? Ott fent. A legfényesebb csillag leszek neked. Minden este nézz fel. Ott leszek.”
Másnap Lili az ablakhoz állt, és nézte az eget. Csak egy csillag ragyogott igazán. És ő integetett neki.
– „Szia, apu. Látlak.”
És így telt el minden este.
Az anyja először nem bírta. Minden alkalom, mikor Lili a csillagokhoz beszélt, szívként fájt benne. De aztán már együtt nézték az eget. Lili mindig tudta, melyik csillag az „apu-csillag”.
Iskolás lett. A tanító néni egyszer megkérdezte:
– „Lili, miért nézel mindig kifelé az ablakon este?”
A kislány válasza egyszerű volt:
– „Beszélgetek apával. Ő most már odafent lakik.”
Mikor Lili tizenhat lett, már nem beszélt róla mindenkinek. A legtöbben kinevették volna. De minden este – még ha buliból jött is haza, vagy épp sírva egy szerelmi csalódás miatt – felnézett.
És csak annyit mondott:
„Na, apu… ma is túléltem. Látod, milyen nagy vagyok?”
Az apja pedig, ha valóban ott volt valahol, biztosan bólintott.
**
Lili huszonöt évesen ment férjhez. Egy apró kis tóparti esküvő volt. Este, mikor már minden vendég hazament, mezítláb kiment a stégre. A férje csak nézte őt távolról, ahogy Lili felnéz az égre, és a tenyerét a szívére teszi.
