Aznap reggel vastag hó borította be a kisvárost. A levegő friss volt, a fákon és a tetőkön gyönyörű fehér takaró ült. A ház előtti udvarban két kisgyerek – Bálint, a nyolcéves báty és Luca, az ötéves kishúga – izgatottan szaladgált. Az anyukájuk az ablakból figyelte őket, és mosolyogva kortyolta a teáját.
Bálintnak nagy terve volt: a legszebb hóembert akarta megépíteni, amit a környék valaha látott. Luca pedig mindenben segített neki – hordta a havat, simogatta a gömböket, és közben folyton nevetett.
– „Ez lesz a mi titkos hóemberünk” – mondta Bálint, miközben az alsó nagy gömböt görgette. – „Senki másé, csak a miénk.”
– „És adunk neki piros sálat meg répaorrot!” – kiáltotta Luca.
A délelőtt gyorsan telt. Két gömb már állt egymáson, és Bálint éppen a fejnek szánt harmadik hógömböt készítette. Ekkor a házból az anyjuk szólt:
– „Gyertek be, ebéd kész!”
Bálint és Luca megfogadták, hogy ebéd után befejezik a hóembert.
Azon a délutánon azonban minden megváltozott. A család autóba ült, hogy elmenjenek a nagymamához. Egy kanyarban egy figyelmetlen sofőr frontálisan beléjük rohant. Az ütközés után csak szirénák, kiabálás, és a hóba hulló törmelék maradt.
Amikor Bálint magához tért, a kórházban volt. Az anyja ott ült mellette, keze remegett. A szeme vörös volt a sírástól.
– „Hol van Luca?” – kérdezte a fiú.
Az anya csak annyit tudott mondani:
– „Ő most már az angyalokkal van.”
Bálint napokig nem szólt senkihez. Amikor hazaengedték, kiment az udvarra. A hóember két gömbje ott állt, ahogy hagyták. A harmadik sosem került rá. A piros sál és a répaorr az anyja kezében volt – a baleset napján Luca a kocsiban szorongatta őket.
Bálint letérdelt, és remegő kézzel felhelyezte a harmadik gömböt. Aztán rátette a sálat és a répaorrot.
– „Kész van, Luca. Most már együtt látod a hóemberünket.”
Aznap este a fiú sokáig ült a hóember mellett, és az égre nézett. Mintha látta volna, hogy a húga odafentről mosolyog rá.
