– „Ne gyere utánam! Szégyellek!” – kiabált a tizennégy éves Gergő, miközben anyja a kapuban integetett neki.
Az asszony műanyag papucsban, kinyúlt melegítőben állt a lakótelep szélén. A haja kissé kócos volt, az arca fáradt.
A fiú gyorsított a léptein. Az iskolában már így is eleget csúfolták. „Görbe anyu, büdös anyu” – ezeket kiabálták utána. Ő meg csak hallgatott, mert… mert fájt.
Otthon mindig volt meleg étel, de nem pizzásdobozból, hanem olcsó levesből. Az anyja két műszakban dolgozott egy varrodában, éjjelente takarított is.
– „Csak jót akarok…” – mondta egyszer sírva, amikor Gergő ajtót csapott maga mögött.
Aztán egy nap a fiú bement a szobába, és megtorpant.
Az anyja a földön feküdt. Elájult a kimerültségtől.
A kórházban kiderült: hónapok óta nem evett rendesen, hogy a gyerekének minden meglegyen.
Egy év telt el.
Gergő most 15 volt. Egy iskolai díjátadóra hívták a szülőket is. A teremben a diákok sorban álltak a tanárok mellett. Gergő anyja ott volt.
Új ruhában. Frissen vágott hajjal. Megilletődve.
Amikor Gergő nevét mondták, ő lépett elő.
De most nem csak átvette a díjat.
Hanem megszólalt:
– „Ez a díj nem nekem jár. Hanem annak a nőnek, akit egy évvel ezelőtt kiröhögtem, mert nem volt divatos, nem volt hangos, és nem volt gazdag. De ő volt a legerősebb. Az én anyám.”
Az iskola felállva tapsolt.
Az anyja sírt.
És végre… először…
nem szégyellte. Büszke volt. Mindkettőjükre.
