Máté ötéves volt, amikor először megígérték neki, hogy az apja érte jön. A nagymamája öltöztette szépen, gondosan befésülte a haját, ő pedig kiült a kerítés mellé, lábát lógatva a járda fölött. A délutáni napfényben hunyorgott, és minden autóra azt hitte: „Na, ez biztos ő!”
De egyik sem volt az.
– „Lehet, hogy eltévedt” – mondta este, mikor már a kabátja ujjával törölgette az orrát, és a hideg megcsípte az arcát.
A következő héten újra kiült. És azután is. És megint. Az anyja ilyenkor mindig valami mentséget talált: fájt az apjának a háta, sok volt a munka, elromlott az autó. A kisfiú pedig bólintott. Mert az apa akkor is apa, ha nem jön el. Akkor is hős, ha csak fejben létezik.
Máté hatévesen már tudta, hogy ha az ember nagyon vár valakit, akkor nem szabad pislogni, mert lehet, hogy pont akkor fordul be a sarkon. Ezért csak nézett, figyelt, szorította az ujjait.
Nyolcéves volt, amikor először nem ment ki a kapuba. Csak az ablak mögül nézett ki, halkan, gyanakodva. És amikor megint nem jött senki, csak vállat vont.
Tízévesen már nem is beszélt róla.
Az anyja viszont egyre többször nézegette a régi leveleket, a gyűrött, megsárgult fényképet egy férfiról, aki valaha ott állt mellette a kórházban, mikor a baba sírt. A férfi, aki egyszer azt mondta: „Ígérem, fiam, mindig itt leszek.”
Tizenhárom éves volt, amikor Máté először vágta a szavakat az anyjához:
– „Nekem nincs apám. Nekem csak egy hiány van.”
És akkor már nem volt könny a szemében. Csak düh.
**
Húszéves volt, amikor egy nap egy idegen kopogtatott az ajtón. Ősz volt, hideg szél fújt. A férfi a küszöbön állt, borostásan, reszketve.
– „Szia… én… én vagyok az apád.”
Csend. A fiú nézte. A férfi idegesen gyűrte a sapkáját.
– „Tudom, sok év telt el. Csak beszélgetni szeretnék. Egy esélyt… talán…”
Máté nyitva hagyta az ajtót. A férfi belépett. Leültek. A teában két kanál cukor volt, de senki nem nyúlt hozzá.
Az apja sokat beszélt. Hogy miért ment el. Hogy félt. Hogy gyáva volt. Hogy nem tudta, hogyan kell apa lenni. Hogy most már bánja. Hogy álmodott róla. Hogy szerette, csak máshogy.
Máté végül csak ennyit mondott:
– „Te tudod, milyen az, ha egy gyerek minden nap ott ül a kerítésnél?”
A férfi nem felelt. Csak sírt.
**
Másnap, amikor Máté visszament a temetőbe a nagymamája sírjához, megállt a régi iskola mellett. A régi padnál. A kerítésnél. Leült. Húszéves volt, felnőtt testben egy fiú, aki egyszer csak várt valakit.
És bár már nem remélte, hogy megérkezik… aznap végre el tudta engedni azt, aki sosem jött időben.
És ezzel végre ő is hazaért.