Bence tizenkét éves volt, amikor a húga, Lilla meghalt. Nyolcéves, vidám, mindig éneklő kislány volt, aki szeretett a bátyja szobájában aludni, mert azt mondta, „ott nincsenek rémálmok”.
Hirdetés
Egy nyári napon Lilla beteg lett. Eleinte csak köhögött, aztán lázas lett. A kórházban kiderült, hogy sokkal nagyobb a baj. Egy ritka, gyors lefolyású betegség támadta meg a szervezetét. Bence minden nap ment hozzá, vitte a kedvenc plüssmaciját, és mesét olvasott neki. Lilla még akkor is mosolygott, amikor már alig volt ereje kinyitni a szemét.
Az utolsó estén Bence melléült az ágyára, és olvasni kezdte a kedvenc könyvét. A kislány csendben hallgatta, majd azt suttogta:
– „Ugye holnap is mesélsz?”
– „Igen, minden este” – felelte Bence, és megsimogatta a haját.
Másnap reggel Lilla már nem ébredt fel.
Hirdetés
A temetés után Bence szobája üresnek tűnt. De este, amikor lefeküdt, elővette a könyvet, és halkan olvasni kezdett. A párnán, ahol Lilla szokott feküdni, most csak a plüssmacija volt. Bence odafordult hozzá, mintha a húga lenne ott. És olvasott.
Ez lett az új szokása. Minden este. Egy oldalt, tíz oldalt, néha egész történeteket. Mindig ugyanabba az irányba fordulva, mintha Lilla feküdne ott.
Az anyja néha hallotta a szobából a halk olvasást. Tudta, miért csinálja, de nem állította meg. Mert értette: ez nem csak mese volt. Ez volt a búcsú, amit Bence sosem tudott kimondani.
Az évek múltak, Bence kamasz lett, majd felnőtt. Elköltözött, de a könyvet mindig magával vitte. És néha, ha nagyon hiányzott a húga, kinyitotta, és olvasott. Halkabban, lassabban, mint régen. De mindig ugyanabba az üres térbe, mintha Lilla ott ülne.
Az utolsó fejezetet sosem olvasta el. Azt mondta magának: „Ha egyszer befejezem, akkor végleg elengedem.”
Hirdetés
Egy téli estén, sok évvel később, a hóesésben Bence megállt a temetőben. Letette a könyvet Lilla sírjára, és halkan így szólt:
– „A történet még mindig tart, kicsim. Mert amíg élek, te mindig itt leszel velem……..”
