Ádám tizenhat éves volt, amikor először gitárral a kezében kiállt az utcára. Nem azért, mert pénzt akart keresni a hírnévért. Hanem mert a kenyérre való már nem volt otthon. Az anyja beteg volt, az apja régen elment. A város zajában, a híd alatt talált egy helyet, ahol az eső sem áztatta, és ahol a hangja nem veszett el a forgalomban.
Hirdetés
A gitár, amin játszott, öreg és karcos volt. Egy szomszéd bácsi adta neki, mondván: „Nekem már nincs erőm pengetni, fiam, de te talán életet lehelsz belé.” És Ádám bele is lehelt. Minden akkord mögött ott volt az éhség, a fáradtság, de ott volt a remény is.
Az emberek néha megálltak. Dobtak pár érmét, mosolyogtak, de mentek tovább. Ádám pedig minden nap visszajött. Mert ha nem játszott, az anyja nem evett.
Egy hideg decemberi délután, amikor a szél már az ujjait csípte, Ádám egy régi magyar dalt kezdett játszani. A hangja tisztán csengett, mintha nem is a híd alatt állna, hanem egy koncertteremben. Ekkor egy magas, jól öltözött férfi lassan megállt előtte.
Hirdetés
Nem dobott pénzt. Csak hallgatta. A szemében valami furcsa fény csillant – talán emlék, talán felismerés. Amikor a dal véget ért, a férfi odalépett, és halkan megkérdezte:
– „Hol tanultál így játszani?”
– „Sehol” – felelte Ádám zavartan. – „Csak hallgattam másokat… meg próbáltam magamtól.”
A férfi bólintott, majd egy névjegykártyát nyújtott át.
– „Gyere el ide holnap délután. És hozd a gitárodat.”
Ádám nem tudta, mit gondoljon. De másnap elment. A cím egy nagy koncertteremhez vezetett. A férfi ott várt rá. Bemutatta a zenekar tagjainak, és azt mondta:
– „Ez a fiú nem az utcán kell, hogy játsszon.”
Ádám először csak próbákon vett részt. Aztán kisebb fellépéseken. Pár hónap múlva már a színpad közepén állt, reflektorok alatt. Az anyja a közönségben ült, könnyezve hallgatta.
Hirdetés
A koncert végén Ádám a híd felé nézett, ahol minden kezdődött. És tudta: bárhova is viszi az élet, a híd alatti dal mindig az övé marad…….
