Amikor egy gyermek elmegy, a szülő nem marad hátra. Csak az árnyéka marad. László is így érezte.
Az első karácsony volt a legnehezebb. A fa alatt ott volt az ajándék, amit már hónapokkal előbb megvett. Egy kézzel festett zenedoboz, ami egy kis balerinát pörgetett körbe, ha felhúzták.
Dorka szerette volna.
De Dorka már nem jött haza. Egy autóbaleset vitte el. Egyetlen pillanat, egy rossz kanyar, és vége lett mindennek, amit László addig valóságnak hitt.
A felesége nem bírta feldolgozni. A temetés után elköltözött az édesanyjához. Egy héttel később beadta a válást. Azt mondta, nem tudja Lászlót nézni, mert benne látja a lányukat. És ezt nem bírja el.
László egyedül maradt. Egy néma házban. Ahol minden ajtó nyikorgása, minden parketta-reccsenés a kislánya nevetését visszhangozta.
Dorka csak tízéves volt.
Az első karácsony estéjén László nem bírta ki. Leült az íróasztalhoz, elővett egy lapot, és írni kezdett.
„Kicsim, tudom, hogy valahol hallod, amit gondolok. De írok, mert ha leírom, talán én is túl tudom élni. Hiányzol. A fenyő díszt, amit tavaly te készítettél, még mindig a fa tetején van. Minden nap megnézem. Minden este megölelem a párnát, amin utoljára aludtál. A szobád érintetlen. Csak ülök ott néha, és hallgatok. Mintha még mindig ott lennél. Szeretlek, kislányom. Apád.”
A levelet nem tette borítékba. Csak összehajtogatta, és elrakta egy cipős dobozba, amit Dorka rajzaival díszített.
A következő évben újra írt.
És az azt követőben is.
Tizenöt karácsonyon át.
Egyik évben boldogabb levelet írt, máskor csak azt, hogy „Ma nem bírtam felkelni. De még mindig szeretlek.” Az egyik évben már beteg volt. Kezelésre járt, de erről nem írt a levélben. Azt akarta, hogy Dorka csak az apját lássa benne, ne a törékeny öregembert, akivé vált.
Ahogy múltak az évek, a levelek egyre hosszabbak lettek. Benne volt minden: egy új tavasz első rügye, a szomszéd gyerek első biciklizése, az első ősz, amikor nem tudta felsöpörni a leveleket, mert a térde már nem bírta.
Aztán eljött a huszadik év.
László már nagyon gyenge volt. A ház hideg lett, a kályha ritkábban fűtött. De ő akkor is írt. Ugyanabban a székben, ugyanazzal a tollal. A keze remegett.
„Dorka, kincsem… lehet, hogy most utoljára írok. A testem fáradt. De a szívem még mindig a tiéd. Nincs nap, hogy ne gondolnék rád. Nincs este, amikor ne érezném, hogy a kis kezed megfogná az enyémet. Ma újra sírtam. A régi karácsonyi dalt játszották a rádióban. Az, amit te énekeltél. Tudod, hogy azóta senkinek nem engedtem, hogy a zongorához nyúljon? Mert az a tiéd volt. Ha van ott fent karácsony, gyújts nekem egy gyertyát. És ha találkozunk… akkor csak annyit kérek: ölelj meg. Még egyszer. Mindennél jobban szeretlek. Apád.”
