A családom számára ingyenes házvezetőnő voltam, mígnem a saját születésnapomra üzleti útra kellett mennem egy másik országba 😯🤔😀 Márta a tűzhely mellett állt, kavargatta a gőzölgő húslevest, amikor férje, Lajos belépett a konyhába, és egy borítékot ejtett az asztalra. – Osztálytalálkozó – mondta, anélkül, hogy levette volna a szemét a telefonjáról. – Szombaton lesz. Márta ránézett a meghívóra. Harminc év telt el az érettségi óta. Az aranyozott betűk fényesen csillogtak a kartonon. – Te el is mész rá? – kérdezte óvatosan, miközben kötényébe törölte a kezét. – Hát persze – felelte Lajos. – Te meg szedd össze magad addig, mert úgy nézel ki, mint egy fáradt cseléd. Ne hozz szégyent a családra. A szavak hidegen csapták arcon. Márta megmerevedett, kezében a merőkanállal. Lajos közben már kifelé tartott, amikor a konyhába belépett két fiuk, Zoltán és Balázs. – Anya, mi ez? – kérdezte Zoltán, felkapva a képeslapot. – Osztálytalálkozó – mondta halkan. – Ó, tök jó! – vigyorgott Balázs. – De ugye nem ebben a régi, nyúzott köntösben akarsz odamenni? A fiúk nevetése szúrt, de mielőtt Márta megszólalhatott volna, belépett az anyósa, Ilona néni. – Ne csúfoljátok az anyátokat – szólalt meg, bölcs hangot erőltetve magára. – Csak egy kicsit helyre kell hoznia magát. Fesd be a hajad, vegyél valami rendes ruhát, Mártikám. A nő mindig maradjon nő. Márta csak bólintott, és visszafordult a tűzhelyhez. A mellkasában szúró fájdalmat érzett, de kívülről nem mutatta. Huszonöt év házasság alatt megtanulta elrejteni a sérelmeit. – A vacsora kész – jelentette be fél órával később. Az asztal körül ülve mindenki jóízűen kanalazta a húslevest. Mellette ropogós héjú, frissen sült kenyér és káposztás pogácsa sorakozott. – Finom – morogta Lajos, miközben evett. – Ahogy mindig – bólogatott Ilona néni. – Legalább a főzéshez értesz. Márta alig evett pár falatot, majd a mosogatóhoz állt. A felette lógó kis tükörben megpillantotta saját arcát. Egy negyvennyolc éves nő nézett vissza rá: őszülő hajtövek, szarkalábak, tompa tekintet. „Mikor lettem ilyen öreg?” – villant át rajta. Szombaton hajnalban már talpon volt. Tudta, mindenki visz valamit az osztálytalálkozóra. Ő nem spórolt: főzött gulyást, készített francia salátát, sütött túrós és káposztás pogácsát, desszertnek pedig mézes krémest. A keze szinte magától dolgozott: aprított, kevert, dagasztott. A konyhában nyugalmat talált. Itt nem szidták, itt ő volt a mester. – Anya, hát mennyit sütöttél-főztél? – csodálkozott Zoltán, amikor délelőtt lebotorkált a konyhába. A folytatása az első kommentben

Márta a gáztűzhely mellett állt, és kevergette a gőzölgő húslevest, amikor a férje, Lajos, belépett a konyhába. A kezében egy borítékot tartott, amit hanyagul az asztalra dobott.

– Na, itt van – mondta a telefonjába merülve. – Meghívtak az osztálytalálkozódra. Szombaton lesz.

Márta megtörölte a kezét a kötényében, és rápillantott a meghívóra. Harminc év telt el az érettségi óta. A meghívó aranyozott betűkkel csillogott, ünnepélyesen.

– Te elmész? – kérdezte óvatosan.

– Persze, hogy elmegyek. De legalább te is szedd össze magad addig, mert most úgy nézel ki, mint egy megfáradt háziasszony. Ne hozz szégyent a családra.

A szavak úgy csapták arcul, mintha hideg vizet öntöttek volna rá. Márta megdermedt, kezében a merőkanállal. Lajos közben már kifelé indult a konyhából, amikor belépett két fiuk, Zoltán és Balázs.

– Anya, mi ez? – kérdezte Zoltán, és felemelte a meghívót.

– Osztálytalálkozó – felelte halkan.

– Király! – nevetett fel Balázs. – És te ebben a régi köntösödben akarsz menni?

A fiúk nevetése csípős volt, de mielőtt Márta bármit mondhatott volna, belépett az anyósa, Ilona néni.

– Ne bántsátok az anyátokat – intette le őket. – Csak egy kicsit helyre kell hozni magát. Egy új hajszín, egy szép ruha, egy kis smink. Egy nő mindig maradjon méltóságteljes.

Márta csak bólintott, majd visszafordult a leveshez. A mellkasa szorított, de már huszonöt év alatt megtanulta lenyelni a fájdalmat.

– A vacsora kész – mondta fél óra múlva.

Az asztal körül ülve mindenki elégedetten kanalazta a húslevest. A friss kenyér és a túrós batyu illata betöltötte a konyhát.

– Finom lett – mormogta Lajos két falat között.

– Igen, legalább főzni tudsz – tette hozzá Ilona néni.

Márta mosogatni ment. A mosogató feletti kis tükörben meglátta saját arcát. Negyvennyolc éves nő nézett vissza rá: ősz hajtövek, fáradt tekintet, szarkalábak a szeme körül. „Mikor öregedtem meg ennyire?” – kérdezte magától.

Szombaton hajnalban kelt. Tudta, hogy az osztálytalálkozóra illik vinni valamit. Ő pedig nem spórolt: készített orjalevest, friss pogácsát, rakott káposztát, desszertnek pedig mézes krémest.

– Anya, mi ez a sok minden? – kérdezte Balázs délelőtt, mikor meglátta a tálakat.

– Az osztálytalálkozóra viszem.

– És vettél magadnak valami új ruhát?

Márta a széken lógó fekete ruhára nézett, ami már évek óta a szekrényben állt.

– Ez megfelel.

Délután kettőkor minden kész volt. Felvette a fekete ruhát, finoman kisminkelte magát, és a tízedik házassági évfordulóra kapott fülbevalóját is feltette.

– Egész jól nézel ki – biccentett Lajos. – Na, induljunk.

Az osztálytalálkozót Katinka házában tartották. Katinka időközben hozzáment egy sikeres üzletemberhez, és most egy medencés villában fogadta a régi társakat.

– Márti! – ölelte át Katinka. – Szinte semmit sem változtál! És mit hoztál?

– Néhány ételt.

Az asztalon hamarosan sorakoztak a tálak, és a vendégek egyre csak dicsérték.

– Ki készítette ezt a rakott káposztát? – kérdezte hangosan az egykori osztályfőnök, Kovács tanár úr. – Ez egy mestermű!

– Márti – mutatott rá Katinka.

Ekkor egy alacsony, kedves tekintetű férfi lépett oda hozzá.

– Emlékszel rám? – kérdezte. – Kiss Péter vagyok, a harmadik padból.

– Persze, hogy emlékszem! – mosolygott felé Márta.

– Ezek az ételek… le a kalappal. Tudod, én már tíz éve Bécsben élek, ott is sok magyar étterem van, de ilyen színvonalat még nem ettem. Véletlenül nem szakács vagy?

– Nem, én csak háziasszony vagyok.

– „Csak”? – Péter hitetlenkedve csóválta a fejét. – Ez tehetség, Márti.

Az este folyamán sorra jöttek hozzá az emberek, dicsérték a főztjét, recepteket kértek tőle. Márta pedig először érezte hosszú évek óta, hogy számít.

A hétfő úgy indult, mint mindig. Reggeli készítés, takarítás, mosás, a fiúk ingeit vasalta. A vasaló gőze felszállt, mikor megszólalt a telefon.

– Halló? – szólt bele Márta.

[ ]
– Márti? Péter vagyok, szombaton találkoztunk.

– Szia, Péter. Nem is gondoltam, hogy hívsz.

– Figyelj, sokat gondolkodtam. Van egy üzleti ötletem, és szerintem te vagy az, aki meg tudná valósítani. Találkozhatnánk?

– Miről van szó? – kérdezte Márta, kissé bizonytalanul.

– Étteremről. Bécsben élek, de Budapesten szeretnék nyitni egy magyaros éttermet. Kellene valaki, aki érti a főzést, menüt tud összeállítani, és betanítja a szakácsokat. A fizetés jó, plusz részesedést is kapnál. Mit szólsz?

Márta szíve hevesen dobogott. Egy pillanatig levegőt sem kapott.

– Én… nem is tudom, mit mondjak.

– Gondold át. Holnap hívlak újra.

Aznap egész nap úgy járt-kelt a házban, mintha álmodna. Munka? Étterem? Ő, a mindig háttérbe szorított háziasszony?

Vacsoránál végül összeszedte magát.

– Képzeljétek, ma hívott egy volt osztálytársam. Munkát ajánlott nekem egy étteremben…

– Milyen munkát? – fújt Zoltán. – Te úgysem tudsz mást, csak főzni.

– Pont főzni ajánlottak. Budapesten, egy étteremben.

– Budapesten? – horkant fel Lajos. – Micsoda butaság ez?

– Anya, hagyjuk már… – vágott közbe Balázs. – Negyvennyolc éves vagy. Ez nem a te korod.

– És egyébként is – szólalt meg Ilona néni – ki fogja vezetni a háztartást? A mosás, a főzés, a rendrakás? A család az első, Márti!

– Biztosan csak viccelt az az ember – legyintett Lajos. – Ne szállj el!

Márta hallgatott. A szíve mélyén azonban érezte, hogy ez komoly ajánlat.

Másnap újra csörgött a telefon.

– Nos, Márti? – kérdezte Péter.