A legtöbb ember nem veszi észre, ha a szomszédja épp darabokra hullik.
Ő igen.
Hirdetés
A férjem halála után hetekig úgy éltem, mint egy rosszul működő robot. Felkeltem, megfőztem, dolgoztam, elmentem a postára, elindítottam a mosógépet… de közben nem voltam ott igazán. Mintha egy üvegbura alatt léteztem volna, ahonnan csak néha jutott át valami: egy gyereknevetés, egy ajtócsapódás, egy halvány fény az ablakon.
A szomszéd bácsi, Lajos, minden nap kint ült a kis padján. Egy kicsit púpos volt a háta, vastag szemüveg mögött figyelte a világot, és mindig volt nála valami apró sütemény, amit a felesége régen tanított meg neki sütni.
Egy nap odaszólt:
– „Kisasszony, maga nagyon csendes lett.”
Csak legyintettem.
– „Fáradt vagyok, semmi baj.”
Hirdetés
Lajos rám nézett úgy, ahogy csak azok tudnak nézni, akik már végigjárták a gyász minden lépcsőjét.
– „A baj nem attól lesz kisebb, hogy nem beszélünk róla” – mondta halkan.
Elfordultam. Túl sok volt. Túl igaz.
Aznap este a lakásban összeestem. Nem fizikailag, inkább belül. Olyan csend lett bennem, amiből nem találtam kiutat. A fényeket sem kapcsoltam fel, csak ültem a konyha kövén, és nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy csak hagyjam, hogy minden legyen úgy, ahogy van.
Kopogtak.
Lajos állt az ajtóban, egy tányér meleg süteménnyel.
– „Nem hallottam ma a rádióját. Megijedtem.”
Nem kérdezett semmit. Csak letette a tányért, kiment a konyhába, és töltött két bögre teát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– „Üljünk le” – mondta.
És én leültem.
És ő semmit nem kérdezett tovább.
Csak ott volt. Csendben. Jelen. Mint egy régi tölgyfa, ami akkor is tart, amikor minden más kidől körülötte.
Másnap kopogott megint. A harmadik napon is. A negyediken kaját hozott. Az ötödiken elültette velem a muskátlit a teraszon. A hatodikon azt mondta:
– „Tudja… én is elvesztettem valakit. Ha akarja, elmesélem, hogy éltem túl.”
És akkor értettem meg: nem akar engem megmenteni. Csak nem akarja, hogy egyedül legyek benne.
Hetek múltak el így. A süteményei, az apró beszélgetések, az az egyszerű jelenlét… valahogy mind együtt fűzték vissza belém azt a fonalat, ami elszakadt.
És ahogy teltek a hónapok, lassan megint kimentem az utcára. Megint nevettem valamin. Megint élni kezdtem, bár félve, lassan, mint aki új lábra áll.
Egy délután Lajos bácsi átadott egy kis, kopott dobozt.
– „Ez a feleségemé volt” – mondta.
A dobozban egy cetli volt. Csak ennyi:
„Szeretni nem azt jelenti, hogy nem hagyjuk bukni a másikat… hanem azt, hogy ott maradunk mellette, amíg feláll.”
Azt hiszem, ez volt az első nap, amikor tényleg sírtam. Megkönnyebbülésből. Hálából. Emberségből.
Ha ma valaki megkérdezi, ki segített átvészelni azt az időszakot, nem azt mondom, hogy egy terapeuta, egy rokon, egy barát.
Hirdetés
Azt mondom: „A szomszéd bácsi. Aki többet látott rajtam, mint amit én mertem megmutatni…..”
