A férfi, aki olyan dolgokat tudott rólam, amiket senkinek sem mondtam el
Hirdetés
Már az első alkalom furcsa volt.
Nem ijesztő, csak… megmagyarázhatatlan.
Emlékszem, abban az időben sokszor jártam haza sötétben. A ház előtti utca gyér fényei alig világították meg a járdát, és minden árnyék hosszabbnak tűnt, mint kellett volna. Olyankor mindig gyorsabban léptem.
Aznap este is így tettem.
Egészen addig, amíg meg nem láttam őt.
Ott állt a kapuban, háttal nekem, mintha csak a csillagtalan eget figyelné. A vállai feszült vonalban, a fejét kicsit oldalra döntve tartotta — mintha figyelne valamire, ami másoknak észrevétlen.
Hirdetés
Ahogy közelebb értem, anélkül szólalt meg, hogy megfordult volna:
– Ma is rosszat álmodtál.
Megálltam.
Lélegezni is elfelejtettem.
Nem kérdezte.
Tényként állította.
– Honnan…? – kezdtem, de ő lassan felém fordította a fejét.
A szemei olyanok voltak, mintha sötét üveg mögé lenne zárva valami fény, ami nem akar elszökni, de nem is marad nyugton.
– Látom rajtad – mondta egyszerűen. – A lépéseiden. A válladon, ahogy tartod. A hangodon, ahogy sóhajtasz, amikor hazaérsz.
Egy ideje figyellek.
A „figyellek” szó más szájából fenyegető lett volna.
Az övéből mégis furcsán megnyugtató.
Aztán megmozdult. A kabátja zsebéből előhúzott valamit. Egy apró, ezüst színű medált. Finoman rezgett a kezében, mintha valami belső fény vibrálna benne.
– Ezt ma találtam. – nyújtotta felém. – Leesett a táskádnál. Pedig sosem hordtad magadnál. A fiókodban tartod, hátul. A régi fényképek mellett.
A hideg végigfutott a hátamon.
A medál valóban ott volt a fiókomban. Pontosan ott, ahol soha senki nem keresné. Régóta nem nyúltam hozzá. Nem is emlékeztem, hogy valaha magammal vittem volna.
– Honnan tudod, hogy hol tartom? – kérdeztem.
A mosolya lassan, szinte sajnálkozva jelent meg.
– Nem kell keresnem. Érzem. Mindenhez, ami fontos neked, van egy… nyoma. Mint egy halk hang. Én pedig… meghallom.
– Mi vagy te? – szaladt ki belőlem. De nem ijedtségből. Inkább kíváncsiságból.
– Valaki, aki észrevesz olyat is, amit mások nem. – felelte, majd közelebb lépett. – És valaki, aki szeretné, ha nem félnél ettől.
Megállt előttem. Annyira közel, hogy éreztem a levegő finom remegését körülötte.
– Nem akarok elvenni tőled semmit. Csak… vigyázni akarok rád. Mióta először megláttalak a buszon.
– A buszon? – ráncoltam a homlokom. – Soha nem láttalak ott.
Elmosolyodott.
– Mert te nem figyeltél. Én viszont akkor is tudtam, hogy egyszer szükséged lesz valakire, aki megérzi a dolgokat, amiket nem mondasz ki.
A medált a kezembe tette. Meleg volt. Túl meleg ahhoz képest, hogy mínusz fokok voltak.
– Tartsd magadnál – mondta halkan. – Segít majd. És ha valaha úgy érzed, hogy baj van… csak gondolj rám. Én meghallom.
A szavaitól a szél is megállt körülöttünk.
Mintha a város egyetlen pillanatra visszatartotta volna a lélegzetét.
– Miért pont én? – suttogtam.
Erre hosszú csend jött.
Azt hittem, nem is válaszol.
De aztán halkan, alig hallhatóan megszólalt:
– Mert valami benned… már akkor is szólt hozzám, amikor még nem ismertél.
És abban a pillanatban rájöttem:
Nem attól félelmetes, amit tud rólam.
Hirdetés
Hanem attól… amit én érzek iránta.
És hogy mélyen belül már nem is akarom, hogy abbahagyja ezt a különös, megmagyarázhatatlan figyelmet.
