Mama, csak egy karácsonyt hagyok ki – nevetett a lány. – Tudod, ez egy lehetőség. Berlin, ösztöndíj, tánc! Ha most nem megyek, lehet, soha többé nem lesz ilyen esélyem.
– Mama, csak egy karácsonyt hagyok ki – nevetett a lány. – Tudod, ez egy lehetőség. Berlin, ösztöndíj, tánc! Ha most nem megyek, lehet, soha többé nem lesz ilyen esélyem.
Az anya bólintott. Próbált mosolyogni, ahogy a bőrönd cipzárját húzta. A lány sapkát nyomott a fejére, és egy puszit nyomott az anya arcára.
– Minden nap írok. És januárban jövök. Megígérem.
– Jó. Én itt leszek – mondta az anya halkan. – Várlak.
A január nem hozott hazatérést. Csak egy e-mailt:
„Mama, meghívtak egy társulathoz. Egy év. Csak egy év. Ugye, nem baj?”
Az anya válaszolt: „Nem baj. Csak vigyázz magadra. És hívj.”
A lány hívott. Először hetente. Aztán ritkábban. Egy új szerep, egy új ország, egy új szerelem. Az üzenetek rövidültek, a hangja távolibb lett. Az anya nem szólt semmit. Csak a szobát hagyta úgy, ahogy volt. A balettcipő még mindig a komódon, a tükrön egy fotó – anya és lánya egy régi előadás után, ragyogó szemmel.
Telt az idő.
Karácsonyról karácsonyra csak ajándékok jöttek. Egy üveg parfüm, egy képeslap, egyszer egy videó, amin a lány mosolyogva táncol egy világos színpadon.
De nem jött haza.
Az anya az ünnepeket egyedül töltötte. Egyszer a szomszéd megkérdezte:
– Nem hiányzik?
– Dehogynem – mondta az anya. – De boldog. És ez a fontos, nem?
A hangja kicsit megremegett, de mosolygott.
Tíz év telt el.
Egy este, december elején, levelet hozott a postás. Idegen kézírás, francia bélyeg.
„Tisztelt Asszonyom! A neve a lánya noteszében szerepelt. Orvosként dolgozom egy hospice házban Lyonban. Egy fiatal nőt ápolunk, akinek már csak napjai lehetnek. Csontáttétek, későn derült ki. Azt mondta, csak egy embert szeretne látni. Az édesanyját.”
Az anya másnap úton volt. Egyetlen bőrönddel, szívében ezer reménnyel.
A kórházi szoba csendes volt. Az ágyban egy törékeny alak feküdt. Az arca sápadt, a haja megritkult. De amikor meglátta az anyját, elmosolyodott.
– Mama… ugye nem haragszol?
Az anya csak odalépett, és megfogta a kezét.
– Dehogy haragszom. Itthon vagy.
A lány karácsony éjjelén ment el. Halk volt, mint egy elillanó dallam. Az anya ott volt mellette. Fogta a kezét. Végig.
Amikor hazatért, leemelte a fotót a tükörről. Letörölte az üveget, és a zsebéből elővett egy másik képet – az utolsó közös fotót a kórházi ágy mellett.
Majd gyertyát gyújtott.
Karácsony napján egy pad jelent meg a város szélén, ahol régen együtt sétáltak, hóesésben.
A táblán ez állt:
„A lányomnak, aki repült – és a szívembe mindig visszaszállt.”
Könnyek hulltak a hóra. De a szeretet ott maradt. Örökre.
