Harmincnégy éves voltam, amikor újra mertem hinni valakiben.
Egy válás után voltam, lelkileg kifacsarva, de reménykedve.
Ő mosolygós, kedves nő volt, aki azt mondta, a múlt nem számít, csak az, amit most építünk.
Elhittem neki.
Minden nap írtunk, főztünk együtt, terveztünk nyaralást.
Azt hittem, ezúttal máshogy lesz.
Egy este megkérdeztem tőle, miért lett olyan távolságtartó az utóbbi időben.
Rám nézett, és csak annyit mondott:
„Nem tudok valakit szeretni, aki még mindig gyógyul.”
A mondat úgy szúrt, mint egy tű a mellkasomba.
Nem tudtam megszólalni.
Ő felállt, elment, és többé nem hívott.
Hetekig üres volt a lakás, az asztalon még ott maradt a bögréje.
Minden este azon gondolkodtam, vajon miért nem elég a szándék, ha a múlt még kísért.
Aztán lassan megértettem: nem ő volt a gyógyír, hanem a tükör.
Azt mutatta meg, amit még rendbe kellett tennem magamban.
Nem haragszom rá.
Sőt, hálás vagyok.
Megtanultam, hogy a szerelem nem mindig az, ami megtart, hanem néha az, ami elenged.
Az igazi gyógyulás csendben kezdődik, amikor már nem akarunk bizonyítani senkinek.
Ma, évekkel később, ha visszagondolok arra az estére, már nem fáj.
Csak tudom, hogy kellett.
Mert ami eltörik, az néha azért törik el, hogy végre igazi formát kapjon….
