Egy hideg téli délutánon Zsófi a régi szekrényt pakolta. Az anyukája kabátját vette elő, amelyet már évek óta nem hordott senki. Az anyja két éve hunyt el, hirtelen, minden előjel nélkül. Zsófi azóta kerülte a szekrényt, mert minden benne maradt úgy, ahogy volt.
Ahogy felemelte a vastag télikabátot, valami papír zörgött a zsebben. Először azt hitte, egy régi bevásárlólista vagy számla lehet. Amikor kihúzta, egy összehajtott levél került a kezébe. Az anyja kézírását ismerte fel rajta. A betűk kicsit szögletesek voltak, de mindig szépen kanyarította a sorokat. A borítékon csak ennyi állt: „Zsófimnak”.
Reszkető kézzel bontotta fel. A levél így kezdődött:
„Ha ezt a levelet valaha megtalálod, az azt jelenti, hogy már nem vagyok veled. Nem akartam, hogy így legyen, de az élet sosem azt adja, amit tervezünk. Szeretném, ha tudnád: minden napom a te mosolyoddal kezdődött és fejeződött be. Lehet, hogy sokszor szigorúnak látszottam, de mindig te voltál a legnagyobb örömöm.”
Zsófi könnyei peregtek, ahogy olvasta tovább.
„Ne érezz bűntudatot, amiért élsz, nevetsz vagy boldog vagy, amikor én már nem. A boldogságod az én örökségem. Amikor főzöl, amikor énekelsz, amikor segítesz valakinek – én ott vagyok veled. És ha hiányzom, nézz fel az égre. Ott leszek a csillagok között, és mosolyogni fogok rád.”
A levél végén egy rajzolt szív állt, alatta pedig csak ennyi:
„Mindig veled – Anyu.”
Zsófi a padlóra ült, és percekig csak szorította a papírt. Úgy érezte, mintha az anyja átölelte volna újra, mintha a hangját hallaná a fülében.
Attól a naptól kezdve a levelet mindig magánál hordta. Nem a pénztárcájában, nem a fiókban, hanem a kabátzsebében – ott, ahol megtalálta. Mert így érezte, hogy az anyja keze mindig ott melegíti az övét…….
