(egy történet egy apáról, akit soha nem tudtam igazán megölelni – csak az utolsó napon)
Amikor kicsi voltam, apa mindig korán ment el. Acélbetétes bakancs, olajfoltos kabát, csendes ajtócsukódás. Nem voltak reggeli búcsúk, csak csönd. És az asztalon egy cetli:
„Reggeli a hűtőben. Apa.”
Sosem mondta, hogy szeret. Nem tudott.
Helyette kerítést javított.
Füvet nyírt.
Biciklit szerelt.
És minden karácsonykor, mikor anyu már aludt, bejött hozzám, betakart, és azt hitte, nem veszem észre.
Én pedig soha nem szóltam.
Tizenöt évesen azt mondtam neki:
– Te csak dolgozni tudsz. Ember lenni nem.
Nem szólt. Csak becsukta maga mögött az ajtót.
Aztán jött a rák. Csendesen, ahogy ő is élt.
Amikor már nem tudott járni, ott ültem mellette. A keze meleg volt. Ugyanolyan, mint gyerekkoromban, mikor lázas voltam, és a homlokomra tette.
És amikor azt hittem, alszik, egyszer csak megszorította a kezem, és ennyit suttogott:
– Ne haragudj, fiam. Csak úgy tudtam szeretni, ahogy tanítottak. De mindig szerettelek. Mindig.”
Sírtam. Ott, előtte. Először. Ő meg csak annyit mondott:
– Most már tudod. Ne vigyázz rám. Menj. Élj. Szeress. Hangosan.”
Másnap reggel már nem szorított vissza.
Azóta, ha becsukódik egy ajtó halkan mögöttem, mindig eszembe jut:
a szeretet néha csendes. De sosem hiányzik. Csak másképp van jelen.
