Elment Schmuck Andor. Csak 54 éves volt.

Schmuck Andor meghalt. 54 éves volt. Az ember ilyenkor megáll, pislog párat a hír felett, és próbálja felfogni, hogy ez most nem egy szenzációhajhász szalagcím, hanem maga a valóság. Egy élet vége. Egy emberi történet utolsó sora.

Andor nem volt tökéletes. De ki az? Nem volt hibátlan politikus, nem volt szent, nem volt mindenki kedvence. Viszont volt egy ember, aki ki mert állni másokért. Aki idősek ezreit segítette. Aki megalázottaknak, magányosoknak, elfeledetteknek adott hangot akkor is, amikor a világ épp mással volt elfoglalva.

Ő nem volt egy tipikus karrierista. Nem abban mérte magát, hogy hány pártba került be, hanem hogy hány embernek tudott segíteni. Lehet, hogy nem lett belőle országgyűlési képviselő vagy miniszter, de lett belőle valami sokkal több: szociális ügyekért küzdő közösségi ember, akinek a neve egybeforrt a Tisztelet Társaságával. Egy mozgalommal, ami nem a hatalomról szólt, hanem az emberségről.

Fiatalon kezdte, és soha nem hagyta abba. Őszintén hitt abban, hogy lehet máshogyan is politizálni. Hogy nem csak az számít, ki kiabál a leghangosabban, hanem az is, ki hajol le csendesen egy elesetthez. Schmuck Andor ilyen ember volt. Nem mindig értettünk vele egyet. De nem is az volt a célja, hogy mindenki szeresse. Az volt a célja, hogy akit tud, elérjen. Hogy legalább egy embernek jobb legyen.

A halála azért is fáj, mert szólt. Előre szólt. Mondta, hogy baj van. Hogy jön a vég. Hogy ketyeg az óra. Hogy az orvosai szerint nincs sok hátra. Hogy lehet, ez az utolsó nyara. És mi mégis reméltük, hogy nem így lesz. Hogy talán megtörténik a csoda. Mert Andor, az az örökké mosolygó, kissé bohém, kicsit karikírozott figura mindig talpra állt eddig. Mindig volt benne valami túlélő ösztön, valami makacs életigenlés.

De most csend lett.

Nem vette fel a telefont. Nem posztolt napok óta. Nem jelentkezett. A barátai aggódtak…. Már nem élt. Elment. Talán békésen. Talán fájdalommal. Egyedül. Ez a szó – egyedül – sokszor kimondhatatlanul nehéz.

De nem volt elfeledve.

A hírek futótűzként terjedtek, és ami megdöbbentő volt: rengetegen megálltak. Rengetegen megemlékeztek. Volt, aki csak egy „Nyugodj békében” mondattal. Volt, aki hosszú posztot írt. Volt, aki csak némán nézett maga elé, mert emlékezett arra, hogy egyszer vele nevetett egy tévéműsorban. Vagy látta őt egy idősotthonban. Vagy csak hallotta, ahogy valami furcsán szerethető módon próbálta jobbá tenni a világot.

Sokan nem értették őt. A stílusát, a beszédmódját, a kampányait. De a szándékát nehéz lett volna félreérteni: segíteni akart. Egy olyan világban, ahol sokan csak magukra gondolnak, ő másokra figyelt. Egy olyan korszakban, amikor mindenki a saját fényét akarja növelni, ő árnyékban is ott volt, ahol szükség volt rá.

Most, hogy elment, nem marad más, csak a visszhang. Egy élet visszhangja. Egy csomó mosoly, amit adott. Egy csomó gesztus, amit talán már el is felejtettünk. Egyetlen ember nem nagy veszteség a világnak – mondhatnánk. De aki valaha is számított másnak, az sosem csak egy „valaki” volt. Ő Andor volt. Schmuck Andor.

Emlékszem, egyszer azt mondta egy interjúban: „A politika nem cél, hanem eszköz. Az emberség viszont cél.” Milyen igaz szavak. És milyen ritkán halljuk ezt ma, őszintén, hitelesen.

Lehet, hogy valaki most cinikusan legyint. Lehet, hogy azt mondja, ez is csak egy újabb celebhalál, semmi több. De ez nem igaz. Mert Andor nem celebkedett. Ő élt. Küzdött. Mosolygott. És nem félt a haláltól. Talán jobban félt attól, hogy elfelejtik.

Olvasta már?  VICC: 🔴 Az anyós beállít a házaspárhoz vasárnap ebédre. 🔴 – Hoztam húslevest, mert tudom, hogy a menyem főzni nem tud.

Mi viszont nem felejtjük el.

Mert van, amit nem lehet elfelejteni. Egy hanghordozást. Egy mozdulatot. Egy monológot egy tévéműsorban. Egy idős ember hálás tekintetét, amikor Andor beállított egy csomaggal, egy gesztussal, egy kézfogással.

54 év. Ennyi adatott neki. Nem sok. De nem is kevés, ha úgy élte, ahogy ő. Mert nem az évek száma számít, hanem a nyom, amit hagyunk. És Schmuck Andor nyomot hagyott.

Most csönd van. Egy üres lakás. Egy bezárt ajtó. Egy felfordított világ, ahol megint eggyel kevesebb lett a segítő szándék. De közben ott maradt valami: az emlék. Az üzenet. Az emberi hang, ami még most is ott zeng a fülünkben, ha becsukjuk a szemünket.

„Tiszteljük az időseket, figyeljünk egymásra, ne legyünk közönyösek” – ezt nem csak mondta. Ezt csinálta. Ezt élte.

Andor, lehet, hogy most már nincs velünk fizikailag. De a neve itt maradt. A gondolatai itt maradtak. A szeretete itt maradt. És mi, akik ismertük, láttuk, hallottuk, már máshogy nézünk a világra. Talán egy kicsit nyitottabb szívvel. Talán egy kicsit figyelmesebben.

Ez a te örökséged.

Nyugodj békében, Andor. A te harcod most véget ért…..

hirdetés
Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel is!
hirdetés
hirdetés