Gergő harminckét éves volt, amikor elvesztette az édesanyját. Nem váratlanul történt. Évek óta beteg volt. Eleinte csak fáradékony, aztán jöttek az orvosi vizsgálatok, a diagnózis, a kezelések, a mellékhatások, az elfogyó hajszálak, a remények, amik napról napra vékonyabb fonálon lógtak.
Az utolsó napján Gergő ott ült mellette. A kezét fogta. A nő szeme már csukva volt, de Gergő biztos volt benne, hogy még hallja, amit mond.
– „Anyu, minden este hívlak majd. Akkor is, ha nem veszed fel.”
A nő nem válaszolt. Csak egy utolsó, alig észrevehető nyomás a kézen, majd csend.
A temetés után sokan azt mondták: „Most már elengedheted. Túl kell lépned.” Gergő bólintott. De belül tudta: vannak emberek, akiket nem lehet „elengedni”. Csak megtanulsz nélkülük létezni – de az üresség mindig ott marad.
Még aznap este elővette a telefonját. A névjegyzékben ott volt: „Anyu – otthon”. Nem törölte ki. Soha. Felhívta. A hívás egyszer kicsengett, aztán vége lett. A szám már nem létezett. De Gergő beszélni kezdett.
– „Szia, anyu. Ma csirkepörköltet csináltam. Tudom, nem olyan, mint a tiéd, de egész jól sikerült. Hiányzol.”
És ezután minden este. Pontban 20:00-kor. Felhívta a számot. Kicsengett. Majd mikor megszakadt, Gergő elkezdett beszélni. Mintha a vonal túlsó végén valaki tényleg hallaná. Néha csak pár mondat volt. Máskor hosszú monológ.
– „Ma előléptettek. A főnököm azt mondta, ügyes vagyok. Ugye te is így gondolod?”
– „Ma láttam egy nőt, úgy nevetett, mint te. Egy pillanatra azt hittem, te vagy.”
– „Megint megnéztem a karácsonyi videót, amin énekelsz. Sírva nevettem.”
– „Ma megint álmodtam veled. Csak ültünk a konyhában. Te teát főztél. Azt mondtad: ’Ne félj. Minden rendben lesz.’”
Az ismerősei nem tudtak erről. A párja sem. Gergő nem akarta, hogy sajnálják. Nem volt ez őrület. Nem volt gyengeség. Ez volt az utolsó szál, ami még összekötötte a hangjával, a nevetésével, a jelenlétével.
Néha, mikor a telefon kijelzőjén a „Hívás sikertelen” felirat megjelent, úgy érezte, mintha mégis megtörtént volna a beszélgetés. Mert az, amit kimondott, már nem maradt benne. A gyász súlya egy pillanatra könnyebb lett.
Egyszer egy kislány a családból megkérdezte:
– „Miért hívod azt a számot, ha már senki nincs ott?”
Gergő elmosolyodott.
– „Mert van, akinek akkor is beszélni szeretnél, ha tudod, nem válaszol. És hidd el, néha mégis úgy érzed, mintha hallaná.”
Az évek teltek. Gergő családot alapított. De a hívás sosem maradt el. A lánya, Emma, egyszer rajzolt egy képet. Egy férfit, aki telefonál a csillagok felé. Az apja sírva ölelte meg.
Egy nap Gergő úgy döntött, még egyszer utoljára elmondja: „Köszönöm.” És hogy: „Most már nem félek.” Majd letette a telefont.
De a számot nem törölte.
Mert volt benne valami szent. Mint egy régi ölelés. Egy soha el nem halványuló hang emléke.
És talán… ott fent valaki minden este mégis csak hallgatózott……
