A bácsi, aki minden reggel két kávét vett – pedig már egyedül volt… Egy szeretet, ami még a halál után is él tovább – egy csésze kávéban, és a csendben, amit csak egy öreg pad tud megérteni.
A kisvárosi kávézó személyzete már rég megszokta: minden reggel, pontban nyolckor, megjelent egy idős férfi. Szürke kabát, kissé kopott kalap, mindig egy halvány mosoly.
– „Két kávét, kérem. Egy cukorral az egyikbe, hárommal a másikba.”
Leült az ablak mellé, ugyanarra a sarokasztalra. Az egyik csésze elé mindig letett egy papírszalvétát. Néha megsimogatta, mintha valaki ott ülne.
Az új felszolgáló egyszer megkérdezte:
– „Bocsásson meg, de… vár valakit?”
Az öreg csak bólintott.
– „A feleségem. Ő mindig késett pár percet. Most már kicsit hosszabban késik. De hát… ilyenek a nők, nem igaz?”
A lány nem tudta, mit feleljen. Aztán később megtudta: a bácsi felesége három éve halt meg. Rákban. Ötvenhárom év házasság után. És azóta minden reggel ott volt az a két kávé.
Az emberek eleinte furcsállták. Aztán tisztelni kezdték. Volt, hogy valaki odacsúsztatott neki egy cetlit:
„Láttam, ahogy nézi az üres széket. Bárcsak mindenki így tudna szeretni.”
A bácsi mindig csak mosolygott. Nem beszélt sokat róla. Csak egyetlen dolgot mondott egyszer:
– „Tudja, ha egyszer megszokja az ember, hogy két ember helyett él… akkor már nem lehet csak úgy visszaváltani egyre.”
**
Egy nap aztán nem jött.
Sem másnap.
A harmadik nap a kávézó tulajdonosa maga vitte ki a két csészét. Letette az asztalra. Szalvétát is tett mellé. Mert azt érezte: az a hely most nem lehet üres.
A padon két gőzölgő kávé állt. Az egyik három cukorral. A másik egyel.
És valahol, talán ott az ablakon túl, vagy egy másik dimenzióban… újra két kéz emelte fel a csészéket egyszerre……
