A kisfiú hatéves volt, amikor először meglátta azokat a piros sportcipőket a kirakatban. Nem voltak különlegesek, csak egy egyszerű gyerekcipő, fehér csíkokkal. De neki olyanok voltak, mintha szárnyakat adtak volna. Letapadt a kirakat elé, az orrán párásodott az üveg.
– „Anya, nézd! Ez kell nekem! Akkor majd olyan gyorsan fogok futni, mint a szél!”
Az anyja elmosolyodott. A szeme alatt mély árkok húzódtak, és keze tele volt munkával szerzett sebekkel. Egyedül nevelte a fiát, két műszakban dolgozott, hogy ki tudják fizetni a számlákat. Cipőre nem nagyon jutott. De akkor csak annyit mondott:
– „Majd ha jön a szülinapod, talán…”
A kisfiú minden nap elsétált a bolt előtt. Néha csak megállt, máskor a képzeletében már futott is bennük – versenyt a kutyákkal, széllel, akár a repülőkkel is. A cipők ott vártak. Ő pedig várt.
Aztán egy nap a cipők eltűntek a kirakatból.
– „Elvitték… anya, valaki másé lett…” – mondta halkan.
Az anyja nem szólt semmit. Csak este, mikor a fiú már aludt, elővette a konyhaszekrény mögé rejtett apró borítékot. Hónapok óta gyűjtötte. Minden fillért, amit tudott.
Két héttel később jött a szülinap. A fiú álmosan kelt, de a nappaliban ott várt egy csomag, gondosan becsomagolva újságpapírba.
Kibontotta.
A piros cipők voltak benne.
– „De hát… de hát ezek eltűntek!” – kiáltotta.
Az anyja csak vállat vont.
– „Talán ők is csak rád vártak.”
A fiú aznap egész nap futott. Futott a ház körül, a domboldalon, a szomszéd utcában. Soha nem érezte magát olyan szabadnak.
És aztán… jött az orvosi diagnózis.
Egy hónap múlva már nem futott. Két hónap múlva tolószékbe került. Azt mondták, ritka betegség, gyors lefolyású. A fiú egyre csak azt kérdezte:
– „Anya, ha nem tudok futni, akkor még mindig szükség van rám?”
És az anyja minden este megölelte, és azt suttogta:
– „Te vagy az én szívem. Te mindig fontos leszel. Még akkor is, ha csak ülsz. Még akkor is, ha csak nézel. Még akkor is, ha már nem vagy.”
Az utolsó hetekben a cipők ott álltak az ágya alatt. Soha nem nőtte ki őket.
Amikor a fiú elment… az anyja nem temette mellé a cipőket. Ott hagyta őket a nappaliban. Minden nap letörölte róluk a port. És amikor senki sem látta, néha a mellkasához szorította őket, mintha abból a szövetből még mindig visszhangozna a nevetése.
Mert egy anya soha nem felejt. És egy fiú, aki futni akart… örökre ott fut tovább benne.
