A város szélén, egy csendes park sarkában állt egy öreg fa, alatta egy rozoga pad. A legtöbben elmentek mellette, észre sem vették. Csak egy idős úr ült ott minden délután, pontban három órakor. Barna ballonkabátot viselt, térdén egy gondosan összehajtogatott takaróval, mellette egy kockás szatyor.
Nem beszélt senkivel. Csak ült. És várt.
A gyerekek néha elszaladtak mellette, a kutyák megszaglászták a cipőjét, de ő nem mozdult. Tekintetét a tóra szegezte, ahol néha hattyúk úsztak el méltóságteljesen.
Egyszer egy kisfiú lépett oda hozzá. Hat év körüli lehetett. A kezében jégkrémet szorongatott, arcán őszinte kíváncsiság.
– Bácsi, kire vársz? – kérdezte egyszerűen.
Az öreg csak mosolygott. És halkan így felelt:
– Valakire, aki már nem jön. De régen mindig ideült mellém, pont ide… és úgy nevetett, hogy az egész park tele lett vele.
– Az unokád volt? – kérdezte a kisfiú.
– Nem – felelte a bácsi. – A feleségem. Minden délután itt találkoztunk. Még amikor beteg lett, akkor is kijött. Egyszer azt mondta: „Ha már nem leszek, akkor is jöjj ide. Én úgyis ott leszek, a pad szélén.” Azóta itt vagyok. Hátha mégis…
A kisfiú hallgatott egy darabig, aztán leült mellé. Fél perc múlva megszólalt:
– Akkor most nem vagy egyedül. Mert én is itt vagyok.
Az öreg férfi tekintete elhomályosult. Lassan ráemelte a kezét a kisfiú vállára, és hosszú idő óta először nem egyedül nézte a tavat.
Innentől minden délután ketten ültek ott. A kisfiú gyakran hozott rajzokat. Néha mesélt az iskoláról. Máskor csak csöndben ültek, de valahogy az a csönd is más volt.
Az öreg egyszer azt mondta:
– Tudod, fiam, nem mindig az a család, aki a vérünk… néha azok, akik megállnak egy padnál, és leülnek melléd, amikor senki más nem tenné.