A szürke egyenruha teljesen eltakarta Mariann igazi énjét. Az arcára nem kent sminket, a haját szorosan hátrakötötte, és a hangját is elváltoztatta egy kicsit – suttogósabbra vette, mint egy félénk takarítónőé. De belül… belül Mariann robbanni készült.
Ő volt a cég egyik alapítója, és az apja, Feri bácsi, ma is, nyugdíjasként is, naponta bejárt. Csakhogy az utóbbi időben valami bűzlött. Nem a szennyestartóban – hanem a számokban, az emberek arcán, a főkönyvek sorai között.
Ezért hát takarítónőként tért vissza. Megfigyelőként. Kémként. Igazságkeresőként.
Az első hét csendes volt.
Mariann csak figyelt. Felmosott, port törölt, de közben minden fülét hegyezte. A recepciós lány, Niki, gyakran panaszkodott:
– Én már nem bírom ezt a légkört. Olyan, mintha mindenkit lehallgatnának… vagy épp zsarolnának.
A könyvelő, Jutka, minden reggel reszkető kézzel vette elő a kávét. Egy alkalommal suttogva kérdezte:
– Te új vagy, ugye? Takarító? Vigyázz… Itt nem az a baj, ha koszos valami. Hanem ha túl tiszta.
Mariann csak bólintott, és a vödröt csendesen odébb húzta.
A csend azonban nem maradt örökké néma.
Egyik este, amikor mindenki hazament, Mariann még a nagy tárgyalóban port törölt. Az üvegfalakon túl Bálint Kertész, a „menedzsment koronázatlan királya”, az irodában telefonált. A hangja arrogáns volt, a gesztusai még annál is pökhendibbek.
– Nyugi már. Az öreg Kónya úgyse lát át semmin. A lánya meg? Az a Mariann? Egy álmodozó. Fogalma sincs arról, hogy mit jelent „offshore”. Még két hét, és kint van a pénz.
Mariann mozdulatlanul állt.
„A lánya?” – gondolta. – „Rólam beszél. És ez az ember el akarja lopni, amit az apámmal építettünk fel.”
Másnap Mariann a raktárnál találkozott Ilonával, a raktárkezelővel. Ilona lehalkított hangon szólt hozzá:
– Tudod, én már huszonhárom éve vagyok itt. Az első polcot még együtt csavaroztuk fel Kónya úrral. De ez a Bálint… ez valamit nagyon kever.
– Miből gondolod? – kérdezte Mariann, mintha mit sem tudna.
Ilona körbenézett, majd folytatta:
– A szerződések eltűnnek. A készletadatok nem stimmelnek. És… esténként jönnek férfiak. Nem munkatársak. Külsősök. A hátsó bejáraton.
Mariann nyelt egyet, majd halkan mondta:
– Én is észrevettem ezt-azt…
– Kislány, te új vagy, de ha okos vagy… ne tedd fel a kérdéseket. Itt mindenki fél.
Mariann bólintott. De a fejében már kész volt a terv.
Mariann azon az éjszakán nem aludt sokat. Az agya kattogott, mintha egy elromlott nyomtató próbálna értelmet keresni a torz karakterek közt.
Másnap este „véletlenül” ő lett az ügyeletes a konferenciaterem közelében. Senki sem kérdezett semmit – a takarítónők nem szoktak kérdéseket kapni. Viszont Mariann keze nemcsak felmosófát tartott most, hanem egy kis, kerek, fekete eszközt is, amit gondosan elrejtett a nyakába akasztott kulcstartó mögött.
A mobiltelefonja rejtett kameraként működött.
A teremben, ahol korábban döntések születtek, most csak két férfi ült: Bálint és egy idegen. Vastag hang, drága zakó, egyedi manikűr. Mariann nem ismerte őt, de azonnal tudta – valami nagyban utazik.
– Hétfőn átvezetem a szerződéseket – mondta Bálint. – Aztán elintézzük az osztalékot. Az a Mariann? Fogalma sincs semmiről. Még én írtam neki a biztonsági protokollokat – nevetett harsányan.
Az idegen felhorkant:
– És az öreg? A Kónya?
– Az már csak a múlt. Néha bejön, üldögél, a múltba réved. Hagyom. Ő hisz még abban, hogy ez egy családi cég. Hamarosan átírjuk a valóságot.
Mariann ujjai ökölbe szorultak. Szinte érezte a pulzusát az ujjahegyében.
„Elég volt. Eljött az ideje.”
Másnap reggel a szokásos kávészünet helyett Mariann megjelent – de most már nem takarítónőként.
Elegáns, királykék kosztümöt viselt. A haja kontyba volt fogva, ajkán halvány rúzs. Belépett a cég főbejáratán, és mindenki megállt. A recepciós Niki elejtette a tollát.
– Mariann… te… te vagy az?
– Mindig is én voltam – mosolygott a nő. – Csak most újra láthatóvá váltam.
A vezetői megbeszélést ő hívta össze. A projektoros terem sarkaiban még mindig ott voltak a tegnap esti takarítószerek – egy apró utalás az előző estékre.
Bálint kicsit késve érkezett, nyomkodta a telefonját, mint mindig.
– Na, akkor kezdjük el, Mariannka. Gondolom, valami kávéfőző-csere vagy új felmosó…
– Inkább új vezetői morál, Bálint – vágott közbe Mariann.
A következő pillanatban megnyomta a kis távvezérlő gombját. A kivetítő villant egyet, majd elindult a felvétel.
A teremben mindenki mozdulatlanná dermedett. Jött a hang: „Az a Mariann? Fogalma sincs semmiről…” majd: „A pénz megy ki, nekünk vissza – minden pörög.”
A másodpercek ólomként gördültek le a falakról.
Mariann hangja halk volt, de sziklaszilárd:
– Azt hitted, a takarítónő nem hallja? Azt hitted, a takarítónő buta? Mariann nem vak többé. És Ilona… az is én vagyok.
Csend. Az a fajta csend, amiben még a bűntudat is megszeppenne.
Bálint arca elfehéredett. Még próbált valamit kinyögni, de nem jött ki hang. A telefon kiesett a kezéből. A titkárnő Judit sietve hátralépett, mintha leprás lenne az a férfi, akit tegnap még urának szólított.
