A feleség reggel morcosan állt a konyhában.
A férj óvatosan belépett, mint aki aknamezőre tévedt.
– Jó reggelt, drágám! – mondta félmosollyal.
– Neked lehet jó – felelte a feleség.
– Mi történt már megint?
– Semmi.
A férj azonnal tudta, hogy ez a „semmi” legalább három napig tart.
– Biztos?
– Persze.
– Akkor miért nézel úgy rám, mintha eladtam volna a nagymamád szekrényét?
– Mert tegnap este valamit elfelejtettél.
A férj gyorsan végigpörgette az agyában az évfordulót, születésnapot, névnapot, első randit, első veszekedést.
– A szemetet levinni?
– Nem.
– A boltba elmenni?
– Nem.
– Azt mondani, hogy szép vagy?
– Na, már közel jársz.
A férj megkönnyebbült.
– Akkor most mondom: gyönyörű vagy.
A feleség összeszűkített szemmel nézett rá.
– Most már késő.
– Hogyhogy késő? Most is ugyanúgy gondolom.
– Igen, csak tegnap kellett volna.
– Tegnap is gyönyörű voltál.
– De nem mondtad.
– Gondoltam, tudod.
– A férjek mindig ezt gondolják, aztán csodálkoznak.
A férj leült, mint egy kihallgatás alatt álló gyanúsított.
– Jó, hibáztam. Hogy tehetem jóvá?
A feleség karba tette a kezét.
– Mondd el, szerinted mi a legszebb rajtam.
A férj nyelt egyet.
– A szemed.
– Csak a szemem?
– A mosolyod is.
– Csak ennyi?
– A hajad… meg az egész kisugárzásod.
A feleség végre halványan elmosolyodott.
A férj már azt hitte, túlélte.
Aztán a feleség odatolta elé a telefonját.
– Tessék, akkor most ezt írd le ide is.
– Hova?
– A tegnapi posztom alá.
– Mit?
– Hogy „életem szerelme ma is úgy néz ki, mint akiért újra sorba állnék.”
A férj ránézett a képre, aztán a feleségre.
– Ezt tényleg ki kell írnom?
– Igen.
A férj sóhajtott, pötyögni kezdett, majd elküldte.
A feleség elégedetten bólintott.
A férj megkérdezte:
– Na, most már rendben vagyunk?
A feleség ránézett, és azt mondta:
– Igen… csak kár, hogy anyám is látta, és azt írta kommentben: „Na végre, fiam, megtanultál igazat mondani.” 😄
