A tizenéves Anna élete egyetlen szenvedélye a tánc volt. Órákat töltött a balett-teremben, kecses mozdulatai a zenével együtt lélegeztek. Egy versenyre készült, amikor egy éjszaka, hazafelé tartva, egy autó elgázolta.
A baleset után Anna kómába esett. Szülei, Márta és Tamás, a világ legrosszabb rémálmát élték át. A kórház lett az otthonuk, a remény pedig az egyetlen támaszuk. Márta, aki korábban mindig erős és határozott volt, most összetört. Tamás, a csendes, visszafogott férfi, most minden erejét összeszedte, hogy tartsa benne a lelket.
Három hosszú hónap telt el. Anna teste feküdt mozdulatlanul az ágyon, de a szülei sosem adták fel a reményt. Minden nap beszéltek hozzá, meséltek a táncról, a barátairól, az életről, ami rá vár.
Egy nap, amikor Márta egy régi balettcipőt tartott a kezében, és sírva emlékezett vissza Anna első fellépésére, a lány szeme megmozdult. Először csak egy apró remegés, aztán lassan kinyíltak.
Anna felébredt.
A szülők boldogsága leírhatatlan volt. De ahogy Anna egyre jobban magához tért, egy furcsa dolog történt. A lány nem emlékezett a balesetre. És nem emlékezett az édesanyjára.
– Ki ez a nő? – kérdezte Annát a kezelőorvos, amikor Márta belépett a szobába.
Anna a fejét rázta. – Nem tudom. Soha nem láttam.
Márta szíve összetört. A lánya, aki az élete értelme volt, most egy idegenként nézett rá. Az orvosok magyarázata szerint ez a memória elvesztés a kóma következménye volt. De Márta számára ez nem magyarázat, hanem egy újabb fájdalom volt.
Tamás próbált erős maradni. Tudta, hogy ez egy hosszú út lesz, de hitt abban, hogy Anna emlékei visszatérnek. Minden nap hozott Annának fényképeket, videókat, mindent, ami emlékeztethette a múltjára.
Márta egyre kétségbeesettebb lett. Úgy érezte, elvesztette a lányát. Tamás próbálta meggyőzni, hogy ne adja fel.
– Szeretni kell őt – mondta. – Újra kell építenünk a kapcsolatunkat.
Márta nehezen fogadta el. De tudta, hogy Tamásnak igaza van. Elkezdett újra megismerkedni Annával. Beszélgetett vele a táncról, a zenéről, a barátairól. Lassan, apránként, Anna elkezdett érdeklődni.
Egy nap Márta elvitte Annát a balett-terembe. A lány először idegenül nézett körül. De amikor megszólalt a zene, valami megmozdult benne. Elkezdett mozogni, először bizonytalanul, aztán egyre magabiztosabban. A mozdulatai még nem voltak tökéletesek, de a szenvedély, ami a szemében égett, ugyanaz volt, mint a baleset előtt.
Márta sírva nézte. Tudta, hogy Anna emlékei talán soha nem térnek vissza teljesen. De a tánc, a szeretet, az a kötelék, ami összeköti őket, soha nem fog eltűnni.
És ez a történet, az ő történetük, örökre emlékeztetni fogja őket: a szeretet erősebb, mint a feledés. És néha, a legnagyobb sötétség után is van remény.
