Nóra úgy érezte, mintha az egész város összebeszélt volna ellene.

Reggel fél ötkor kelt, amikor még a háztömbben csak a lift zúgása hallatszott, és a sötét ablakok mögött mindenki másnak még volt ideje aludni. A konyhában a vízforraló kattogása volt az első „jó reggelt”, amit kapott. A hasát ösztönösen megsimogatta, mintha ezzel is jelezné a babának: „Itt vagyok. Menni fog.”

Nem volt könnyű kimondani, hogy menni fog.

A terhessége a hatodik hónapban járt, a hátát esténként úgy szúrta valami láthatatlan tű, mintha a testének minden porcikája emlékeztetné: egyszerre túl sokat kérsz tőlem. De Nóra nem engedhette meg magának, hogy lassítson.

Két munkája volt.

Délelőtt egy kis pékségben dolgozott a pult mögött, délután pedig a város másik felén egy irodaház takarítócsapatához járta végig az emeleteket. Ha szerencséje volt, a két munka között volt húsz perc, amikor le tudott ülni egy buszmegállóban, és megenni egy kiflit. Ha nem volt, akkor csak ivott pár korty vizet, és ment tovább.

A telefonja képernyőjén minden nap ugyanaz az emlékeztető villogott:
„Bérleti díj — 12-ig.”
Mellette egy másik: „Vizsgálat — jövő hét.”
És még egy: „Régi tartozás részlet.”

A baba apja egy ideje nem volt képben. Nem veszekedés volt, inkább az a fajta csendes eltűnés, amikor az egyik fél egyszer csak egyre később válaszol, aztán már sehogy. Nóra nem akart erről beszélni senkinek. Nem akarta a sajnálkozó pillantásokat, a „biztos megoldódik” mondatokat.

Ő megoldotta.

A pékségben, ahol dolgozott, a főnöke egy középkorú férfi volt, akinek mindig lisztes volt a keze, és mindig túl korán volt már fáradt a szeme. Ádámnak hívták. Nem volt harsány, nem volt túl kedveskedő. Olyan ember volt, aki ritkán kérdezett, de ha mégis, akkor komolyan gondolta.

Az első hetekben Nóra azt hitte, Ádám nem is veszi észre, hogy terhes. Aztán egyik nap, amikor a reggeli roham után Nóra automatikusan a legnehezebb ládát próbálta megemelni, Ádám odalépett, és szó nélkül átvette tőle.

– Ezt te nem – mondta csak ennyit.

Nóra elpirult.

– Bírom én… – kezdte.

Ádám ránézett.

– Nem azt mondtam, hogy nem bírod. Azt mondtam, hogy nem.

Ettől a mondattól Nóra torka összeszorult. Nem tudta miért. Talán azért, mert valaki végre nem arról beszélt, mennyire „erős” meg „ügyes”, hanem egyszerűen határt húzott helyette.

Innentől apróságok történtek.

Ádám úgy osztotta be a műszakot, hogy Nóra ne zárjon. Néha „véletlenül” több szendvicset csomagolt neki hazavitelre, mint amennyit a szabály engedett. Egyszer pedig, amikor Nóra a pénztárnál számolt, Ádám csak úgy odatette mellé a blokkot.

– A villanyszámlád? – kérdezte. – Láttam, hogy tegnap a telefonodon nézted.
– Nem… csak… – hebegte Nóra.

Ádám nem faggatta tovább. Csak letette a pultra a borítékot.

– Ez nem kölcsön. – mondta. – Ez segítség. És ha valaha úgy érzed, vissza akarod adni… add tovább valakinek.

Nóra akkor majdnem elsírta magát, de inkább hátrament, mintha csak a raktárban lenne dolga. A lisztszagú, hűvös helyiségben pár másodpercig a falnak támaszkodott, és az jutott eszébe: „Ilyen nincs. Ilyen tényleg nincs.”

Mégis volt.

A következő hetekben Ádám nem állt le. De nem úgy segített, hogy Nórát megalázza. Nem csinált belőle nagy ügyet, nem verte nagydobra a „jófejségét.” Csak megoldásokat keresett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Egy nap behívta az irodájába.

Nóra megijedt. A fejében rögtön végigfutott minden: elkéstem? rosszul adtam vissza? panaszkodott valaki?

Ádám az asztalra tett egy papírt.

– Nézd át. – mondta.

Nóra olvasni kezdett, és először nem értette.

Munkaszerződés módosítás.
Bér: emelés.
Munkaidő: fix, nappali.
Extra: fizetett szülési távollét a vállalkozás keretein belül.

Nóra felnézett.

– Ez… ez valami tévedés? – kérdezte halkan.

Ádám hátradőlt.

– Nem. – mondta. – A tévedés az volt, hogy eddig hagytam, hogy két munkát csinálj. Én nem fogok úgy nyereséget számolni, hogy közben valaki itt összeesik.

Nóra szeme könnybe lábadt.

– De… én… én nem vagyok… családtag. – mondta, mintha ezzel akarná megmagyarázni, hogy miért nem jár neki.

Ádám vállat vont.

– Az emberi élet nem családi kedvezmény. – felelte. – És ő… – bökött finoman Nóra hasa felé – …már most itt van velünk. Akár tetszik, akár nem.

Nóra kiment az irodából, de a lábai remegtek. A pult mögött a kolléganője, Dóri, észrevette.

– Mi van? Kirúgtak? – suttogta rémülten.

Nóra csak a fejét rázta.

– Nem… – mondta, és elcsuklott a hangja. – Pont, hogy… nem.

Aznap este Nóra nem ment takarítani.

Először hónapok óta hazaért még világosban. A lakásban csend volt, de ez a csend most nem fenyegetett. Inkább olyan volt, mint egy puha takaró. Letette a táskáját, leült, és csak nézte a kezében a szerződést, mintha attól félne, hogy el fog tűnni.

A számlák ott voltak az asztalon, és ő mégis azt érezte: először nem a számlák irányítják az életét.

Másnap reggel bement dolgozni, és nem tudta, mit mondjon. Ádám épp kiflit pakolt.

– Köszönöm – nyögte ki végül, és úgy érezte, a szó túl kicsi arra, ami történik.

Ádám fel sem nézett.

– Ne nekem köszönd. – mondta. – A te kitartásod hozott idáig. Én csak nem akartam, hogy egyedül vidd.

A napok teltek.

Nóra elkezdett félretenni. Először csak pár ezer forintot. Aztán, amikor rájött, hogy nem kell egyik munkahelyről rohannia a másikba, jobban tudott enni, jobban tudott aludni, és a teste is kevésbé lázadt.

Az első megtakarított összegből vett egy apró, fehér bodyt a babának. Nem volt drága, de Nóra keze remegett, amikor a kasszánál fizetett. Nem az ár miatt. Hanem mert ez az első olyan vásárlás volt, ami nem túlélés volt, hanem jövő.

Egyik délután a pékségben egy idős néni állt a pultnál, és Nóra valami furcsa bátorsággal mosolygott rá.

– Mit adhatok? – kérdezte.

A néni ránézett a hasára.

– Azt, amit te is kapsz, aranyom – mondta kedvesen. – Egy kis reményt.

Nóra akkor elnevette magát, és a könnyei megint előjöttek. De most nem a kétségbeesés könnyei voltak.

Ádám gesztusai nem álltak meg a szerződésnél.

Egy héttel később, amikor Nóra az öltözőben a cipőjét húzta, Ádám odatett mellé egy kis dobozt.

– Mi ez? – kérdezte Nóra.

– Nem bontod ki itt – mondta Ádám. – Hazaviszed.

Otthon Nóra óvatosan felnyitotta. Egy babakocsi katalógus helyett egy kis kártya volt benne, rajta kézírás:

„A babádnak jár egy tiszta kezdet. A pelenka- és tápszerlista alján találsz egy ajándékkártyát. Ne vitatkozz velem.”

Nóra akkor sírt igazán. Zokogott, de közben nevetett is, mert abszurdnak tűnt, hogy valaki ennyire egyszerűen jót tesz, és közben még „ne vitatkozz” is.

A szülésig hátralévő időben Nóra elkezdett hinni abban, hogy nemcsak túlélni lehet, hanem élni is.

És ami a legmeglepőbb volt: nemcsak pénzről szólt.

Ádám egyszer a pultnál, miközben a sorban állók közé nézett, csak annyit mondott félhangosan:

– Nóra, ha egyszer valaki azt mondja neked, hogy „egyedül vagy”, akkor nyugodtan mondd azt: „nem”.

Mert innentől volt valaki, aki a legnehezebb napokon is úgy viselkedett, mintha Nóra és a babája számítana.

Nóra pedig, az egykori hitetlenkedő, aki korábban minden jó dologban a csapdát kereste, végül megtanulta elfogadni, hogy néha a szerencse tényleg csak… szerencse. Vagy inkább emberség.

Amikor a terhessége utolsó hónapjában egy helyi újság riportot akart írni a pékségről, és megkérdezték, mit jelent neki az, ami történt, Nóra már nem a részleteket sorolta. Nem azt mondta, mennyi forint, mennyi emelés. Hanem azt, amitől tényleg remegett a hangja.

– Mindent jelent, hogy tudom: van munkám, ahová visszajöhetek. – mondta könnyes szemmel. – Olyan fizetéssel, amiből megélünk, és még félre is tudok tenni. Ilyenem még soha nem volt.

Aztán egy pillanatra elhallgatott, és a hasára tette a kezét.