A születésnapi ebéd ment tovább, de már nem volt ugyanaz. Ami addig jókedv volt, az a verandán történtek után darabokra tört. Nagypapa mellé ültem, nem azért, mert bárki odaküldött, hanem mert mindig ott kötöttem ki. Kislányként is az ő oldalán voltam. Hallgattam a történeteit, és olyan egyszerű, hasznos dolgokat tanultam tőle, amiket más nem tanított meg. Olajcsere, pénz beosztása, rend a fejekben, rend a fiókokban.
Velem szemben Lucy, a húgom, kerülte a tekintetem. Nem láttam rajta bűntudatot. Inkább csak bosszúságot, mintha én rontottam volna el a napját.
Desszert után nagypapa megkért, hogy menjek vele a dolgozószobába.
Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, lassan leült a kopott bőrfotelbe. A szoba illata ismerős volt, dohány és cédrus, régi könyvek, bekeretezett fotók. Néhány képen már nem szerepeltem.
Hosszú csend után halkan megszólalt.
„Nem kérdezte meg.”
„Nem” válaszoltam. „Engem sem kérdezett meg.”
Finoman a padlóhoz ütötte a botja végét. „A BMW-t én választottam. Neked szántam. Nem csak egy autó volt, hanem egy jel. Tizenéves korod óta dolgozol, sose követeltél semmit. Azt akartam, hogy tudd, észrevettem.”
Összeszorult a torkom. „Ez volt az első ajándék, amihez nem járt feltétel.”
„Azt hittem, anyád érti” morogta.
„Azt érti, ami neki kényelmes” mondtam.
Rám nézett, és a szemében keményebb lett az elhatározás. „Gondolkodtál már azon, miért nem fejeztem be a végrendeletemet?”
Megvontam a vállam. „Nem igazán. Azt hittem, csak halogatod.”
„Figyeltem” mondta. „Néztem, ki az, aki törődik velem, és ki az, aki csak vár. Te voltál az egyetlen, aki sose akart rám hatni.”
Kihúzott egy fiókot, és egy vastag dossziét tolt elém az asztalon.
„Azt akarom, hogy te legyél a végrehajtó.”
Megmerevedtem. „Nagypapa, ez nagy teher.”
„És te vagy az egyetlen, akiben bízom.”
Nem a pénzről szólt, nem igazán. Hanem arról, hogy valaki végre úgy választott, hogy nem kért cserébe semmit, és nem bűntudatból adott, hanem tiszteletből.
„Rendben” mondtam halkan. „Megcsinálom.”
Bólintott. „És a BMW?”
„Nem akarom visszakérni” feleltem. „Csak azt nem akarom eljátszani, hogy Lucy nem vett el olyat, ami nem az övé.”
„Felelni fog érte” mondta nyugodtan. „Hamarosan.”
Amikor visszamentünk, mindenki ránk nézett.
Anyám mosolya megremegett.
Sem nagypapa, sem én nem szóltunk semmit.
