Van a városban egy pad.
A buszmegálló mögött, a gesztenyefák alatt.
Régi, repedezett, a festék lepattogzott róla.
Mégis… valamiért mindig úgy néz ki, mintha várna valakire.
Nóra minden reggel elment mellette.
Soha nem ült le.
Csak ránézett.
Mintha ellenőrizné, megvan-e még.
Aznap késésben volt.
Fagyott a levegő, a busz sehol.
Megállt a padnál.
És akkor meglátta.
Egy piros bögre gőzölgött a pad szélén.
Mellette egy összehajtott papír.
És ott ült egy férfi.
Csendben.
Úgy, mintha a világ túl hangos lenne neki.
Nóra nem akart odamenni.
De a papírra rá volt írva valami, amit nem lehetett nem elolvasni:
„Ha ma nehéz, ülj le. Igyál. Nem kell erősnek lenned egyedül.”
Nóra torka összeszorult.
Nem a tea miatt.
A mondat miatt.
– Ez… magáé? – kérdezte halkan.
A férfi felnézett.
– Nem. – mondta. – Ez annak van, aki épp ma nem bírja.
Nóra felnevetett volna, hogy könnyebb legyen.
De nem ment.
A busz közben befutott a kanyarban.
A fényszórója megvilágította a padot.
Nóra mégsem futott.
Leült.
Óvatosan, mintha attól félne, hogy ha rosszul mozdul… eltörik benne valami.
Megfogta a bögrét.
Meleg volt.
Fahéj illata volt.
Olyan „otthon” illata.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte végül.
A férfi nem nézett rá rögtön.
A gesztenyefák ágai felé fordult.
– Régen a feleségem itt várt rám – mondta. – Minden reggel.
Nem volt sokunk, csak egy szabályunk:
„Ha a nap nehéz, a reggel legyen puha.”
Nóra szorította a bögrét.
– Aztán egy nap nem jött – folytatta.
– Kórház. Hirtelen.
És én akkor rájöttem, hogy nem tudok mindent megjavítani.
Csak azt tudom…
hogy valaki másnak ne legyen olyan hideg reggele, mint az enyém lett.
Nóra lenyelte a sírást.
Nem az a fajta volt, ami kifolyik.
Az a fajta, ami belül marad, és átír valamit.
A férfi felállt.
– Tartsa meg a bögrét – mondta. – Nem kell visszahozni.
Nóra csak nézett rá.
– De én… én ezt nem tudom meghálálni.
A férfi elmosolyodott.
– Nem is kell.
Egyszer majd maga hagy itt valamit. Nem pénzt. Nem nagy dolgot. Csak meleget.
Aztán elment.
Nóra ott maradt a paddal.
A mondattal.
A fahéj illatával.
Másnap korábban kelt.
Fahéjas teát főzött.
Elővette a legszebb bögrét, amit otthon talált.
És visszament a padhoz.
A pad üres volt.
Csak a reggeli hideg ült rajta.
Nóra letette a bögrét.
Egy papírra pedig ezt írta:
„Ha ma nehéz, ülj le. Igyál. Nem kell erősnek lenned egyedül.”
Elindult.
Aztán pár lépés után visszanézett.
Egy fiatal lány állt a padnál.
Kapucniban.
A telefonját szorítva, mintha pajzs lenne.
Megállt.
Elolvasta.
És Nóra látta, hogy a lány válla…
egyszer csak lejjebb ereszkedik.
Mintha addig a levegőt is visszatartotta volna.
A lány leült.
Két kézzel fogta meg a bögrét.
Mintha az tartaná össze.
És Nóra akkor értette meg:
Nem mindenki hagy maga után nagy dolgokat.
Van, aki csak…
egy kis meleget.
És néha…
pont az ment meg valakit.
