Az őrmester sorakoztatja az újoncokat a gyakorlótéren.
Arcán az a klasszikus tekintet, ami már önmagában fegyelmi vétség.
– Katonák! A hadseregben fegyelem van, logika nincs.
Érthető?!
– ÉRTETTÜK! – ordítják kórusban.
Az őrmester végignéz rajtuk.
– Ki az, aki okosnak tartja magát?
Egy katona óvatosan felemeli a kezét.
– Maga! Lépjen elő!
Mit csinálna, ha az ellenség támadna balról?
– Jelentem, visszalőnék!
– És ha jobbról?
– Akkor is visszalőnék!
– És ha elölről, hátulról, fentről egyszerre?
A katona gondolkodik.
– Jelentem… akkor futnék!
Az őrmester elmosolyodik.
– Helyes. Maga túlélő típus.
És mondja csak… hová futna?
A katona magabiztosan:
– Jelentem, haza!
Az őrmester felvonja a szemöldökét.
– És mit csinálna otthon?
– Jelentem, elmondanám anyámnak, hogy minden rendben.
Az őrmester közelebb lép.
– És mit mondana még?
A katona egy pillanatig hallgat, majd kiböki:
– Hogy… a hadsereg remek hely… csak kicsit hangos.
Az őrmester sóhajt.
– Katona… maga miért jelentkezett ide?
A katona őszintén:
– Jelentem, azt hittem, itt férfi leszek.
Az őrmester bólint.
– És most mit gondol?
A katona körbenéz a sárban, az ordibálásban, a fegyelemben.
– Jelentem…
itt mindenki az, csak senki nem emlékszik rá, milyen volt civilben.
Csend.
Az egész század hallgat.
Az őrmester lassan megszólal:
– Katona…
maga túl sokat gondolkodik.
A katona vigyázzba vágja magát:
– Jelentem, próbálom leszokni!
Az őrmester elfordul, és odaszól a segédjének:
– Írja fel.
Ez az ember veszélyes.
– Miért, őrmester úr?
– Mert még nem adta fel…..
