A férj egy este csendben ül a nappaliban, kezében a távirányítóval, de nem kapcsol semmit.
Ez már önmagában gyanús.
A feleség a konyhában pakol, és fél szemmel figyeli.
– Te… minden rendben? – kérdezi óvatosan.
– Persze – mondja a férj túl gyorsan.
A feleség megáll.
– Mi az, hogy persze?
– Semmi. Csak gondolkodom.
– Te? Gondolkodsz?
A férj felsóhajt.
– Igen. Rólunk.
A feleség leteszi a tányért.
– Na, ez most komoly?
– Igen.
Leül mellé.
– Mondd.
– Szerinted boldogok vagyunk?
A feleség pislog.
– Most? Vagy általában?
– Úgy… összességében.
– Attól függ, mit csinálsz a következő két percben.
A férj idegesen nevet.
– Néha úgy érzem, már nem figyelsz rám.
– Tegnap háromszor kérdeztem meg, kérsz-e levest.
– Igen, de érzelmileg.
– Érzelmileg is kaptál. Só nélkül.
Csend.
A férj megköszörüli a torkát.
– Szerinted változtam?
– Igen.
– Miben?
– Most már előre szólsz, mielőtt hülyeséget csinálsz.
– Ez jó vagy rossz?
– Ez fejlődés.
A férj elmosolyodik.
– Akkor mégiscsak szeretlek.
A feleség visszamosolyog.
– Tudom.
– Honnan?
– Mert még mindig itt ülsz, és nem a kocsmában.
A férj bólint.
– Akkor elmondhatok még valamit?
– Mondd.
– Van egy meglepetésem.
A feleség felvonja a szemöldökét.
– Drága vagy ijesztő?
– Inkább… nagy.
– Mennyi nagy?
– Nagyon.
A feleség szíve kihagy egy ütemet.
– Ugye nem vettél autót?
– Nem.
– Motort?
– Nem.
– Hitelre?
– Nem.
Megkönnyebbülten sóhajt.
– Akkor mi?
A férj mély levegőt vesz, és komolyan ránéz.
– Kitöröltem a közös fotókat a telefonomból… mert vettem egy újat, nagyobb memóriával.
