Na, milyen volt az elsőáldozás?
– Szép volt.
– Izgultál?
– Igen.
– Miért?
– Hogy elrontom.
– Mit lehet azon elrontani?
– Hát… sorban állni, térdelni, felállni.
– És sikerült?
– Igen.
– Akkor mi a baj?
– Az ostya.
– Mi volt vele?
– Nem volt íze.
– Az nem baj.
– Tudom.
– Akkor?
– Csak most már értem,
miért mondják a felnőttek,
hogy a hithez türelem kell. 😄
Még több:
– Na, mesélj, milyen volt az elsőáldozás?
– Nagyon komoly volt, mindenki csendben ült és figyelt.
– Féltél, hogy elrontasz valamit?
– Igen, anya százszor elmondta, mikor kell felállni meg letérdelni.
– És sikerült mindent jól csinálni?
– Igen, csak nagyon koncentráltam, nehogy rosszkor induljak el.
– Milyen volt, amikor sorra kerültél?
– Hát… mindenki nézett, és akkor kicsit izgultam.
– És maga az áldozás?
– Gyors volt, még levegőt venni se volt időm.
– Akkor most mit érzel?
– Megkönnyebbülést.
– Miért?
– Mert most már tudom,
hogy nem a mozdulatok voltak a legnehezebbek,
hanem csendben maradni utána. 😄
Még több:
– Na, milyen érzés volt az elsőáldozás?
– Először nagyon izgultam, mert mindenki azt mondta, hogy ez egy nagy pillanat.
– A templomban nem volt túl nagy a csend?
– De igen, még a légy zümmögését is hallottam.
– Figyeltél, hogy mikor mit kell csinálni?
– Igen, végig a többieket néztem, nehogy rosszkor mozduljak.
– És amikor megkaptad az ostyát, mire gondoltál?
– Arra, hogy most biztos nagyon komolyan kell kinézni.
– Sikerült?
– Igen, de alig vártam, hogy vége legyen.
– Miért?
– Mert akkor végre meg mertem kérdezni:
– Na és mikor kapunk enni rendeset? 😄

































