Vannak napok, amikor a világ túl hangos, mi meg túl csendesek. És azt hisszük: nem számítunk.
De néha egyetlen ember, egyetlen kérdés… megmenthet.
Emma története mindenkié, aki valaha úgy érezte: láthatatlan.
💬 Olvasd el. Talán te leszel az a valaki… aki kérdez.
„Nem hiányzom senkinek… legalábbis ezt hittem.” – történet Emmáról
Emma 19 éves volt, amikor úgy érezte, nem maradt senki, akihez szólhatna.
Az anyja korán meghalt. Az apja sokáig próbált „jól” lenni, de igazából csak robotpilótán működött: dolgozott, főzött, fizetett – de nem ölelt. Nem kérdezett. Nem figyelt.
A gimiben Emma mindig a háttérben maradt. Nem volt különösebben szép, sem különösen jó valamiben. Nem volt rossz sem. Csak… ott volt. És mintha ez nem lett volna elég a világnak.
Az egyetem első féléve katasztrófa lett. Albérlet, egyedüllét, üres hűtő, zajos lakótársak, és minden este ugyanaz a gondolat:
„Ha holnap eltűnnék… észrevenné egyáltalán valaki?”
Emma elkezdett kevesebbet enni. Egyre többet aludni – vagy épp semmit. Egy este egy kávézóban ült, egyedül, egy füzetbe írt valamit. Egy levelet. De nem fejezte be. Mert valaki megszólította.
Egy ismeretlen nő.
– Elnézést… maga jól van?
Emma összerezzent.
– Igen… csak írok.
– Nem akarok tolakodni – mosolygott a nő –, csak… nagyon szomorúnak tűnt. És néha az emberek nem tudják, hogyan kérjenek segítséget. Ezért inkább adok.
Letett egy kis könyvet Emma elé. Rupi Kaur – Te is lehetsz napfény.
– Ez sokszor segített nekem. Talán neked is fog. Ha nem, legalább lesz egy új könyved.
Emma hazaért. Leült. És nem tudta abbahagyni az olvasást. A sorok valahogy pont úgy szóltak hozzá, ahogy senki más nem tudott. És akkor sírni kezdett. Hangosan. Először hónapok óta.
Másnap írt egy e-mailt az egyik tanárának. Csak annyit: „Nehéz most. Tudna ajánlani valakit, akivel beszélhetnék?”
A tanár válasza 3 perc múlva jött. „Igen. És köszönöm, hogy szóltál. Nem vagy egyedül.”
Emma apránként elkezdett gyógyulni. A pszichológusnál az első dolog, amit megkérdeztek tőle, ez volt:
– Mikor volt az utolsó alkalom, hogy azt érezted: fontos vagy?
Sokáig nem tudott válaszolni. Aztán egy hónappal később megint ugyanazt a kérdést kapták csoportterápián. És akkor ezt mondta:
– A múlt héten. Amikor a barátnőm küldött egy képet a kedvenc sütimről, mert tudta, hogy rossz napom van. És megkérdezte, mikor találkozunk újra.
hirdetés
**
Ma Emma 22 éves.
Nem mondaná, hogy mindig boldog. De most már tudja: a sötétség nem örök. És hogy néha elég egy ember. Egy könyv. Egy kérdés. Hogy visszajöjjünk onnan, ahonnan azt hittük, nincs visszaút.
A fiókjában még mindig ott van a régi, befejezetlen levél. Már nem akarja befejezni. Csak emlékeztetőként tartja meg.
„Nem hiányzom senkinek” – ezt hitte.
Most már tudja: az is számít, hogy ő hiányozzon önmagának.
Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel is!
hirdetés
