A férj belép a nappaliba, és látja, hogy a felesége az asztalra borulva ül, előtte egy papírral, mintha épp a családi költségvetés fölött tartana gyászszertartást.
– Mi történt, drágám? – kérdezi óvatosan, olyan hangon, mint aki sejti, hogy itt most vagy ő lesz a hibás, vagy… szintén ő.
A feleség nagy levegőt vesz:
– Rájöttem valamire. Valamire, ami mindent megmagyaráz.
A férj szíve megáll, a lelke felkészül arra, hogy bármiért ő lesz a felelős.
– Mi az? – kérdezi remegve.
A nő az orrára tolja a szemüvegét, és drámai lassúsággal int a papír felé:
– Lelőttem a titkot. Tudom, miért fogynak el nálunk olyan gyorsan a papírtörlők. Tudom, ki a tettes.
A férj lenyel egy nagyobb szívdobbanást.
– Én voltam? – kérdi bűnbánóan, mert hát… statisztikailag jó esélye van.
A feleség lassan feláll, összefonja a karját, és olyan nézést küld felé, amivel országokat lehetne meghódítani.
Majd kimondja a verdiktet:
– A kutya.
A férj meglepődve:
– A kutya? De hát… nincs is kutyánk!
A feleség bólint.
– Tudom. És mégis. Valaki mindig elviszi a papírtörlőt. Te pedig sosem vagy bűnös. Tehát… kell, hogy legyen egy titkos, láthatatlan, papírtörlő-faló kutyánk.
A férj elkerekedett szemmel néz, aztán megkönnyebbülten felsóhajt:
– Hát akkor… örülök, hogy legalább most nem én vagyok a hibás.
A feleség lassan, komoran ránéz:
– Még vizsgálat alatt vagy.
A férj másnap talál egy cetlit a hűtőn:
„A láthatatlan kutya már bevallotta. Te vettél el három tekercset autót törölgetni. Beszélnünk kell.”
