Éveken át bíztam benne. Mindent tudott rólam – és mégis ő volt az, aki először döfte belém a kést. Aztán jött a férjem… és az ő igazsága. Azt hittem, darabokra estem. De csak akkor kezdtem élni igazán, amikor mindenki más már temetett volna.
Ezt a történetet magam miatt írtam. És értetek, akik még mindig hallgattok.
Judit és Anna tizenkét éves koruk óta barátnők voltak. Együtt nőttek fel egy panelrengeteg tizedik emeletén, ugyanazzal a biciklipumpával, ugyanabban a közértben vették a csokikat, ugyanabba az iskolába jártak. Olyanok voltak, mint két testvér, akiket az élet választott össze.
Aztán jött az egyetem. Más város, más szak – de a kapcsolat maradt. Közös nyaralások, éjszakába nyúló telefonbeszélgetések, esküvők, keresztelők. Anna volt Judit tanúja, Judit Anna gyerekének a keresztanyja.
Amikor Judit megismerte Ádámot, úgy érezte: minden összeáll. Magabiztos, intelligens férfi volt, aki figyelt rá, kérdezett, és válaszolt is. Hamar összeköltöztek, majd összeházasodtak. A nászúton Judit még azt is megkockáztatta, hogy kimondja: boldog.
Anna pedig ott volt végig. Nevetett, sírt, segített pakolni, segített díszíteni, megkötni a menyasszonyi cipő szalagját.
Aztán valami változni kezdett.
Ádám gyakran volt távol. Hosszabb megbeszélések, céges utazások, munkahelyi stressz. Judit először nem gyanakodott. Bízott benne. És bízott Annában is.
A gyanú csak egy aprósággal kezdődött. Egy félbehagyott üzenet az asztalon: „Holnap 18:00, ugyanott. Ne késs!”
– Mi ez? – kérdezte Judit.
– Ja, semmi, a főnökömnek jegyeztem fel – legyintett Ádám, és elfordult.
Másnap Juditnak valami furcsa érzése támadt. Felment a közösségi oldalakra. Anna épp posztolt egy képet: két pohár bor, egy elegáns étterem teraszán, háttérben Budapest esti fényei. A képhez csak ennyi volt írva: „Csütörtök esték 💫”.
Következő héten nem szólt senkinek, csak odaült a terasz elé, ahol a kép készült. A borospoharak már az asztalon voltak. És akkor meglátta őket. Ádám. Anna. Egy asztalnál. Egymás kezét fogva.
Nem volt veszekedés. Nem volt jelenet. Judit csak felállt, és elment.
Otthon halkan becsukta maga mögött az ajtót. Leült. És órákig csak nézett maga elé.
Másnap reggel bepakolt egy bőröndöt. Elment dolgozni. Munka után nem haza ment, hanem egy ügyvédhez. A válópapírokat három hét alatt elintézték.
Anna többször próbálta hívni. Üzenetet küldött:
„Nem úgy volt, ahogy gondolod…”
De Judit már nem válaszolt.
Ádám egyszer odament hozzá az utcán.
– Nézd… én hibáztam, de szeretlek.
Judit ránézett.
– Nem. Csak birtokolni akartál. Szeretni sosem tudtál.
**
Egy év telt el.
Most Judit egy könyvesboltban dolgozik. Napi nyolc órában emberek jönnek-mennek, történetek cserélnek gazdát, és néha… valaki megköszöni a mosolyát.
Van egy saját kis lakása. Nem nagy, de tele van meleg fénnyel, zöld növényekkel, és egyetlen táblával az előszobában: „Akit szeretsz, annak soha ne hazudj.”
Egy nap egy vevő lépett be. Harmincas, kissé borzos hajú férfi, félénk mosollyal.
hirdetés
– Elnézést… keresek egy könyvet. De inkább… valakit, aki szereti a könyveket.
Judit ránézett. És nem a múltat látta benne. Hanem valami újat. Valami tisztát.
– Akkor jó helyen jár.
És talán tényleg így volt. Mert nem a fájdalom volt az, ami Juditot formálta – hanem az, amit utána kezdett építeni.
