Az emberek megszokták már a látványt. A város kis parkjában, egy félreeső padon minden reggel ott ült egy öregúr. Elegánsan öltözve: régi zakó, megkötött nyakkendő, fényesre pucolt cipő. Mellette egy kockás pokróc, rajta termosz, két csésze, és egy kis doboz keksz.
Mindig kettőt hozott. Akkor is, ha egyedül ült.
Egy idős néni, tolószékben, kicsit előredőlve, szinte mozdulatlanul, később érkezett. Egy fiatal nő, talán az unokája, tolta oda. A bácsi minden alkalommal felállt, meghajolt előtte, és így szólt:
– „Jó reggelt, Margitka. Megvártam. Mint mindig.”
Aztán leült mellé, és mesélni kezdett. Néha a régi balatoni nyaralásról, néha az első közös biciklitúrájukról, vagy arról, hogyan kérte meg a kezét egy hóeséses napon, egy mozi előtt.
A nő nem szólt semmit. Csak nézett maga elé. Néha pislogott. Néha egészen máshová nézett.
A bácsi nem zavartatta magát.
– „Tudom, hogy nem tudod ki vagyok” – mondta egyszer neki halkan, de egy fiatal járókelő meghallotta. – „De én tudom, ki vagy te. És az is elég.”
A lány, aki tolta a széket, egyszer megszólította az öreget.
– „Nagypapa… te miért csinálod ezt minden nap? Hisz… ő már nem emlékszik rád. Az orvos is mondta…”
Az öreg elmosolyodott. De a szeme könnyes volt.
– „Azért, mert én nem felejtek. És mert a szeretet nem attól valódi, hogy viszonozzák. Hanem attól, hogy akkor is adod, ha már csak te vagy ott.”
Egyik reggel Margitka nem jött.
hirdetés
A bácsi akkor is ott ült. És a termoszban két csésze gőzölgött. A pokrócon ott volt a keksz, és egy levél, amit a bácsi letett mellé.
„Ma 63 éve, hogy először megláttalak. Azóta minden nap szeretlek. Akkor is, ha már nem látsz. És ha elmentél… ott is megtalállak.”
A bácsit másnap utoljára látták a padon. Csendesen, nyugodtan ült. A kezében egy régi fényképet szorongatott – egy fiatal lány mosolygott rajta. És egy virág volt a zakó hajtókájában. Mint az esküvőjükön.
Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel is!
hirdetés
