„A szarvas visszatért érte” – történet a Balaton-felvidékről
Mondják, vannak lelkek, akik nem felejtenek. Vannak emlékek, amik átsugároznak az időn – és vannak szívek, amelyek képesek hallani azt is, amit már senki sem mond.
A Balaton-felvidék egyik kis falvában, egy domboldali temetőnél gyűlt össze a falu. Csend volt. Túl csendes. A nap épp lebukott a tanúhegyek mögött, aranyra festve a fák koronáját. Mindenki ott volt, aki csak ismerte Annát. A fiatal, különös tekintetű, szelíd lányt, aki mindig egyedül járt a hegyekbe – és sosem tért vissza üres kézzel: vagy egy gyógyfűvel, vagy egy történettel. A gyerekek úgy hívták: „az erdő barátnője”.
Egy nap azonban nem jött vissza.
Három napig keresték. Aztán egy hajnali órán megtalálták: egy viharos éjjelen zuhanhatott le a Szent György-hegy egyik keskeny ösvényéről. A szíve megállt. Egy botanikus gyűjteményt szorított magához, gondosan becsomagolva, nedves papírban: ritka virágokat, amiket még soha nem látott senki.
A faluban mindenki megsiratta. Kivéve egyvalakit – vagy inkább: valamit.
A temetés reggelén, miközben a ravatalozónál búcsút vettek tőle, egy szarvas tűnt fel a temetődomb lábánál. Hatalmas agancsai némán mozdultak meg a szélben. Lépésről lépésre haladt előre, lassan, méltóságteljesen – mintha tudná, hová megy.
Az emberek hátrahőköltek. Azt hitték, elszalad majd. De nem. A szarvas felment a dombra, odalépett a koporsóhoz, és lehajtotta a fejét. Mintha… gyászolna.
A ravatalozó sarkában álló öreg Piroska néni, aki Annát gyerekkora óta ismerte, csak ennyit suttogott:
– Ez nem az első találkozásuk…
És valóban.
Mert Anna gyerekként, talán tízéves lehetett, amikor először találkozott a kis szarvasborjúval. Megsebesült. Egy drótkerítés roncsolta fel a lábát. Anna napokig ápolta a fák alatt, egy vastag fa tövében, ahová takarót vitt, forrázott csalánt, körömvirágkrémet és meleg vizet. A kicsi akkoriban olyan gyenge volt, hogy még felemelni sem tudta a fejét. De Anna ott volt vele. Reggeltől estig.
Végül a kis szarvas megerősödött, és eltűnt az erdőben. Soha többé nem jött közel hozzá – de Anna érezte, hogy figyelik. Néha, amikor túrázott, mintha szemek kísérték volna. A hegy csöndje néha különös módon nyugtatta meg. Mintha valaki vigyázna rá.
Aztán teltek az évek.
És most, halála napján, a szarvas visszatért.
Ott állt a koporsó mellett, mozdulatlanul. Egész estig. Senki nem merte elzavarni. És amikor már csak a pap maradt a ravatalozónál, és néhány síró barát… a szarvas hirtelen felkapta a fejét, megmozdult… majd odalépett Anna koporsójához, és finoman letette rá agancsáról egy kis bokréta virágot.
hirdetés
Nem akármit. Pontosan azokat a növényeket, amiket Anna a halála napján gyűjtött össze.
A pap keresztet vetett.
– Ezt… nem lehet elmagyarázni.
A szarvas még egy pillanatig állt, majd elindult lefelé a dombról – és eltűnt az erdő felé vezető ösvényen.
Soha többé nem látták. De azóta is, ha naplementekor csend ereszkedik a Balaton-felvidéki hegyekre, a falu gyerekei azt mondják:
– Most jár vissza a szarvas… hogy megnézze Annát.
És talán igazuk van.
Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel is!
hirdetés
