Kilenc hónap. Már tényleg csak napok voltak hátra. A hasam olyan feszes volt, mintha egy egész univerzumot tartanék benne, és közben a lelkem valahogy mégis üres lett.
Hirdetés
Aznap este a férjem telefonja csörgött a konyhapulton. Nem volt szokásom belenézni más dolgaiba. Nem az a típus vagyok, aki nyomoz. A bizalom nálam alap, mint a kenyér az asztalon. Csak most valami furcsa, rossz érzés csavart egyet rajtam.
Ránéztem a kijelzőre.
„Szeretlek. Hiányzol. Mikor jössz?”
Ennyi. Nincs név. Nincs magyarázat. Csak ez a három mondat, és a világ hirtelen elnémult körülöttem.
Hirdetés
Leültem. Nem szépen, nem óvatosan. Úgy, mint akiből kihúzták a talajt. A baba rúgott egyet, mintha jelezné: „Anya, itt vagyok.” A szemem meg tele lett vízzel, de nem engedtem ki. Nem akartam, hogy a férjem meglássa.
Amikor hazaért, próbáltam normális lenni. Tudod, az a „semmi baj, csak fáradt vagyok” mosoly. Ő meg úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna. Evett, nevetett, még a hasamat is megsimogatta.
És ettől lett a legrosszabb.
Mert nem az fáj, hogy valaki megcsal. Hanem az, hogy közben képes úgy nézni rád, mintha te lennél az otthona.
Másnap elmentem anyámhoz. Kiborultam, suttogva mondtam el, mert szégyelltem, hogy ezt is szégyellem. Ő meghallgatott, aztán letette a bögrét az asztalra, és csak ennyit mondott:
– „Most már ne csinálj balhét. A gyereknek apa kell. Szülés után majd okosabb leszel.”
Nem ordítottam. Nem vitatkoztam. Csak bólintottam, mert valahogy mindig ezt csinálom, ha a szívem darabokra törik. Csendben túlélni.
Hazamentem, és maradtam.
A szülés napján mintha kettéhasadt volna bennem minden. Egyszerre voltam halálosan boldog és végletekig összetörve. Amikor a kislányomat a mellkasomra tették, elindultak a könnyeim.
Nem a fájdalomtól.
Hanem attól, hogy éreztem: ez a pici élet tisztább, mint az egész felnőtt világ, ami körülveszi.
A férjem ott állt, fotózott, büszke apás szövegeket nyomott a nővéreknek. Én meg csak néztem őt, és úgy éreztem, mintha egy idegennel osztoznék a saját történetemen.
Aztán kopogtak.
A bátyám volt az.
Aki ritkán jön kórházba. Aki mindig viccel. Aki nálunk a „kemény csávó”, aki mindent elüt egy félmosollyal.
Most nem mosolygott.
Leült az ágy szélére, óvatosan ránézett a kislányomra, aztán rám. A szeme vörös volt, mintha egész éjjel nem aludt volna.
– „Ne sírj így, tesó.” – mondta halkan. – „Nem fogod ezt tovább csinálni.”
Felnéztem rá, és valami bennem megfeszült.
– „Miről beszélsz?” – kérdeztem rekedten.
Nem válaszolt azonnal. Elővett egy borítékot a kabátja belső zsebéből. Vastag volt. Nem egy sima levél. Olyan, amitől az embernek rossz előérzete lesz, még mielőtt kinyitná.
– „Tegnap este megtudtam valamit.”
– „Mit?”
– „Hogy nem csak egy nő van.”
A levegő bennem megállt.
Ő folytatta, nem hagyta, hogy kérdezzek, mert látta, hogy omlok össze.
– „Két hónapja követtem a sztorit.”
– „Te… mit csináltál?”
– „Nem akartam elhinni. Aztán elhittem. És elkezdtem összerakni mindent.”
Kinyitottam a borítékot. Papírok. Üzenetek kinyomtatva. Közös fotók. Dátumok. Számlák egy albérletről. Egy másik városban.
És a legalján egy hivatalos papír:
„Közjegyző előtt tett nyilatkozat a közös lakás tulajdonjogáról és a gyermek anyagi biztosításáról.”
A kezem remegett.
– „Ez mi?”
– „Az, hogy ha akarsz, holnap elköltözöl.”
– „Hova?”
– „Oda, ahova kell. Van egy lakás, kibéreltem fél évre. Közel van anyához, de elég messze tőle.”
– „Te ezt… mikor?”
– „Amikor rájöttem, hogy egyedül hagyott. Csak még te nem tudtad.”
Éreztem, hogy egyszerre akarok sírni és nevetni. Olyan abszurd volt. Mint egy film, amit valaki más életéről nézel, és egyszer csak rájössz, hogy a főszereplő te vagy.
– „Nem maradsz vele azért, mert a baba megszületett.” – mondta a bátyám. – „A gyereknek nyugalom kell, nem színjáték.”
– „Anyu azt mondta…”
– „Anyu a saját félelmeiből beszél.” – vágta rá. – „Te meg a saját életedből fogsz.”
Csak néztem rá. És akkor tört el bennem valami… de jó értelemben. Mint amikor egy túl szoros bilincs végre lepattan.
A férjem közben visszajött a folyosóról, a telefonját nyomkodta, mosolygott.
– „Na, hogy vannak a csajok?” – kérdezte lazán.
A bátyám felállt.
Nem volt fenyegető. Nem volt hangos. Csak… olyan csendes veszély áradt belőle, amitől a szobában minden szabály átíródik.
– „Ők jól lesznek.” – mondta. – „Te meg most kint maradsz.”
A férjem nevetett egyet, mert azt hitte, poén.
– „Mi van?”
– „Nem poén.”
És letette elé a bizonyítékokat az ágyra.
A férjem arca először üres lett, aztán zavarodott, aztán dühös. Megpróbált beszélni, magyarázni, mentegetőzni, felháborodni. Az a klasszik „te félreérted” meg „nem úgy van az” csomag.
Én csak egy dolgot kérdeztem:
– „Készültél elmenni?”
Hosszú csönd lett.
Ez volt a válasz.
A bátyám rám nézett.
– „Kész vagy?”
Lenéztem a kislányomra. A pici kezével a levegőt markolta álmában, mintha már most tanulná, hogy az életet néha szorítani kell.
Felemeltem a fejem.
– „Igen.”
Aznap este nem volt nagy jelenet.
Nem csapkodás. Nem üvöltés.
Csak egy döntés.
Két nappal később kimentem abból a házból.
Nem egyedül.
A karomban a lányommal, mellettem a bátyámmal, mögöttem egy élet, amit nem akartam tovább cipelni.
És tudod mi a durva?
Nem az, hogy elmentem.
Hanem az, hogy amikor végre elmentem, először nem félelmet éreztem… hanem békét.
A bátyám azóta sem beszél sokat erről.
Ő nem az a nagy szavak embere.
De néha ránézek, és tudom:
Hirdetés
Nem csak egy lakást adott.
Hanem egy ajtót.
Ami addig ott volt… csak én nem mertem kinyitni.
