TörtĂ©net Ăgy kezdĆdött…..
â ElnĂ©zĂ©st⊠nem tudnĂĄ ezt kifizetni helyettem? â kĂ©rdezte a nĆ halkan, a kosarĂĄban csak egy kenyĂ©r, tej Ă©s pĂĄr alma volt. A boltvezetĆ, PĂ©ter, mĂĄr Ă©pp el akarta kĂŒldeni, amikor a nĆ rĂĄemelte a szemĂ©t.
â Maga nem emlĂ©kszik rĂĄm, igaz?
PĂ©ter elbizonytalanodott. A nĆ sovĂĄny volt, arca megviselt, de a szemeâŠ
â Ăn voltam az a kislĂĄny⊠akit maga egyszer felpofozott a suliban. Mert koszos ruhĂĄban jöttem, Ă©s maga szerint bĂŒdös voltam. EmlĂ©kszik? ĂdesanyĂĄm beteg volt, Ă©n meg prĂłbĂĄltam helytĂĄllni. TizenkĂ©t Ă©ves voltam.
PĂ©ter sĂĄpadtan nĂ©zte. EmlĂ©kezett. A tanĂĄri szobĂĄban akkor mindenki nevetett a kis Hajnalka törtĂ©netĂ©n. Ć is.
Most pedig itt ĂĄllt elĆtte, rongyosan, de bĂŒszkĂ©n.
â Ma jöttem vissza, hogy köszönetet mondjak⊠Mert maga miatt döntöttem el, hogy soha, de soha nem bĂĄntok meg senkit. Jelenleg szociĂĄlis munkĂĄs vagyok. Ăs naponta etetek embereket az utcĂĄn. Mint most.
Hajnalka kivett egy borĂtĂ©kot. BelsejĂ©ben több tĂzezer forint volt. Letette a pultra.
â Ezt nem magĂĄnak hoztam. A következĆ Ă©hes embernek.
Aztån elfordult, és kisétålt.
PĂ©ter nem szĂłlt. Csak ĂĄllt ott, nĂ©mĂĄn. Ăs valami fĂĄjdalmasan szĂ©gyenteljes dolog hullott a szemĂ©be.