– Sokáig minden nap jött valami. Aztán egyszer csak… semmi.

– Az nem lehet! – csattant fel a fiú. – Én minden este írtam! Minden este! Talán a posta… vagy valaki félretette, de én írtam!

Ági szeme megtelt könnyel. – Azt hittem, elfelejtettél. Hónapokig vártam. És akkor jött ő… segített, megértett… azt hittem, nekem is jogom van a boldogsághoz.

– És boldog vagy? – kérdezte Laci halkan.

A válaszra hosszú csend következett. Végül a lány csak ennyit mondott:

– Már nem számít, hogy mi lett volna, ha… Most már itt vagyok, ebben az életben.

Laci leült a peron szélére. A szél játszott a hajával. Ági egy darabig csak nézte őt, majd a kisbabát átölelve megszólalt:

– A kisfiú neve Dani. És jó ember lett a férjem is. Sajnálom, hogy így alakult.

– Én is – mondta Laci, és a hangja már alig volt több suttogásnál.

Mikor a lány végleg elment, Laci még sokáig ült a peronon. A zsebéből elővette azt az utolsó levelet, amit Ági írt még az elején. A papír megsárgult, a tintafoltok elmosódtak. A végén ez állt:

„Szeretlek. Várni foglak.”

Laci nevetett. Száraz, keserű nevetés volt. Aztán felállt, és egy darabig csak bámult maga elé. A jövő már nem az volt, amit képzelt.

De élni kell.

Napokkal később Laci már újra otthon élt a szüleinél. A katonai egyenruháját gondosan összehajtogatta, és betette a szekrény mélyére. Olyan volt, mintha egy másik élet darabja volna. Mint egy álom, ami túl hirtelen ért véget.

A város, ahová visszatért, már nem volt ugyanaz. A fák ugyanúgy susogtak, a házak ugyanúgy nyikorogtak a szélben, de benne valami végleg eltört.

Minden nap elment sétálni. Sokszor épp a vasútállomás felé vitt az útja, mintha abban bízna, hogy egyszer csak visszafordul az idő, és Ági mégis ott lesz, várva, mosolyogva. De ez sosem történt meg.

Egyik délután, amikor már lehajolt a patak partján egy kavicsért, valaki megszólította.

– Te vagy az, Laci?

Megfordult. Egy idős nő állt mögötte. Kissé hajlott hátú, de erős tekintetű. Ismerős volt az arca, de nem tudta, honnan.

– Igen… én vagyok. Bocsánat, mi már találkoztunk?

– Én vagyok Ági anyja – mondta a nő.

Laci szíve kihagyott egy ütemet.

– Tudom, hogy találkoztatok. Azt is tudom, hogy mit éreztetek egymás iránt. Az egész város tudta. De te nem tudod az igazat.

– Milyen igazat?

Az asszony lassan leült mellé a padra.

– Azokat a leveleket, amiket küldtél… Ági sosem kapta meg őket. A férfi, aki később a férje lett, az akkoriban postásként dolgozott. Tudta, hogy Ági beléd van szerelmes. És tudta azt is, hogy ha minden leveled megérkezik, akkor esélye sincs. Úgyhogy…

– Ne… – suttogta Laci.

– …úgyhogy eldugta őket. Évekig hordtam ezt a titkot. Most már idős vagyok, és nem bírom tovább magamban tartani. A lányom azt hitte, elhagytad. A férfi akkor még nem volt rossz ember, de hát… az irigység sokszor nem hangosan jön, hanem csendben gyilkol.

Laci csak ült ott, mint akit villám csapott meg. Az ujjai ökölbe szorultak, a szeme megtelt könnyel.

– És… Ági tudja ezt?

– Nem. Soha nem mondtuk el neki. A férfi később beleszeretett, megváltozott, becsületes lett, családot alapítottak, és boldogan éltek. De most már rákos. Ági ápolja éjjel-nappal. És én… én csak azt akartam, hogy tudd: nem te hibáztál. Soha nem te.

Laci lehajtotta a fejét. Az asszony tenyerét a kezére tette.

– Amit Ági érzett irántad, az igaz volt. Amit te írtál neki, az is. Néha az élet a legszebb történeteket írja el… de nem fejezi be.

Aznap este Laci elővette a régi fadobozt, amelyben Ágitól kapott apróságokat őrzött. Egy kis kendőt, egy régi képeslapot, sőt egy szalmaszálat, amit egyszer együtt szedtek egy búzamezőn.

És akkor, a doboz alján, talált egy levelet. Felismerte Ági írását. Soha nem látta ezt korábban.

„Laci. Nem tudom, hol vagy, és hogy még rám gondolsz-e. De ha egyszer visszajössz, és megtalálod ezt a levelet, tudd: mindig szerettelek. Lehet, hogy az élet másfelé sodor, lehet, hogy lesz valaki más mellettem. De az a szerelem, amit te adtál… az egy életre szólt.”

Laci lassan becsukta a levelet. Az ablakon túl a világ nyugodtan aludt. Ő pedig, először hosszú idő után, végre békében tette le a fejét a párnára.

Mert most már tudta: a szívnek vannak dolgai, amiket sem idő, sem távolság, sem másik élet nem tud kitörölni.

🖤Vége.
CIKK FORRÁSA: https://www.minden-egyben.com/
kép ilusztráció