Minden nap írt neki levelet. Aztán a vonatról leszállva megdöbbent attól, amit látott.”

– Laci! Fiam, készen vagy már? – kiáltott ki az anyja a konyhából.

– Igen, anya, csak még egyszer utoljára átnézem a bőröndöm! – válaszolta Laci, miközben letörölte a port az ezüst színű övcsatjáról. Mindent pontosan, katonás rendben pakolt be: a katonai igazolvány, egy kis fénykép a szüleiről, és persze… az a csomag levél, amit Ágitól kapott.

A fiatal srác alig múlt húsz. Vállát már megérintette a férfivá válás súlya, de a tekintetében még ott bujkált a fiúi remény. Ágival két éve jártak. A lány ígérte, hogy várni fogja őt a leszereléséig.

– Majd mindennap írok – mondta Ági a búcsú napján, mikor a pályaudvaron álltak, és Laci szinte remegve nézte a vonatot, ami elválasztja őket.

– Én is írok majd – válaszolta Laci, és a tenyerébe szorította a lány kezét, mintha soha nem akarná elengedni.

A vonat elindult. Ági integetett, Laci pedig csak állt az ablaknál, és próbálta megjegyezni minden mozdulatát. A szeme, a hajtincse, ahogy a szél belekapott. Az ajka, ahogy suttogva mondta: „Szeretlek.”

A katonaságnál a napok hosszúak voltak, de Laci minden este írt. Elmesélte, milyen az őrség, mit főztek az ebédlőben, és hogyan csúfolják egymást a fiúkkal a barakkban. De a sorok mögött mindig ugyanaz állt: „Hiányzol.”

Ági válaszolt. Legalábbis az elején.

Hetente jött tőle levél. Hosszú, illatos borítékban, szívvel díszítve. Aztán kéthetente. Aztán… egyszer csak eltűntek a levelek.

– Talán beteg – vigasztalta magát Laci.

– Vagy elutazott a nagyszüleihez. Nincs posta a hegyekben… – de ezek már inkább csak mentségek voltak. A többiek a századból legyintettek:

– Felejtsd el, öreg! Egy év hosszú idő… főleg egy lánynak.

– Ági nem ilyen! – vágta rá Laci dühösen. – Megígérte.

Aztán eljött a nap. A leszerelés. A végállomás. Laci összepakolta a cuccait, a kabát belső zsebébe tette az utolsó levelet, amit Ágitól kapott.

– Hónapokkal ezelőtt jött – gondolta keserűen, de még mindig őrizte.

Az állomáson zsúfolt volt minden. Szülők, testvérek, lányok virággal és könnyekkel. Laci szeme egyetlen arcot keresett a tömegben.

Nem volt ott.

A tömeg lassan oszlott, a vonat füttye elhalt. Laci egyedül maradt a peronon. A hideg szél belekapott a kabátjába.

– Talán késik… – mormolta maga elé.

És akkor megpillantotta. A szemközti peronon. Egy nő állt ott… karján egy kisbabával. A gyerek aludt. A nő Laci felé nézett.

Ági volt az.

Laci lépni sem tudott.

A szíve megállt egy pillanatra.

A lány szeme sötét volt, ajkán valami megmagyarázhatatlan fájdalom ült. Nem mosolygott. Csak nézte őt… majd lehajtotta a fejét, és megfordult. Lassan elindult kifelé az állomásról.

Laci nem mozdult. A világ megszűnt körülötte. A zaj elhalt, az emberek elsuhantak. Csak egy gondolat zúgott a fejében:

„Ez… lehetetlen.”

Laci hirtelen megrázta magát, mintha ébredne. Elindult Ági után. A lába remegett, de minden erejét összeszedve kiáltott utána:

– Ági! Várj!

A lány megállt, de nem fordult vissza. A gyermek a karjában mocorgott, majd újra álomba szenderült. Laci pár lépésre tőle megállt, mintha attól félne, hogy egy szava is porrá zúzza a világot.

– Te… itt vagy – mondta végül halkan.

Ági lassan megfordult, a tekintetük találkozott. Volt benne minden: meglepetés, fájdalom, szégyen és… valami mélyen eltemetett szeretet.

– Visszajöttél – suttogta a lány.

– Vissza. Igen. Azt hittem, majd együtt jövünk haza – válaszolta Laci rekedten.

Ági nem szólt. Csak lenézett a kisbabára. A kicsi mozdult, mintha megérezte volna az apja jelenlétét. Laci szemében megcsillant valami.

– Ez… az enyém? – kérdezte halkan.

A lány nem válaszolt azonnal. Látszott rajta, hogy vívódik. Aztán megrázta a fejét.

– Nem – mondta egyszerűen. – A férjemé.

Lacinak úgy tűnt, mintha valaki egy nagy követ dobott volna a gyomrába. A lába megingott, de nem esett el. Csak állt ott, mint egy árnyék, amit elfelejtett lerajzolni a napfény.

– Férjedé? – ismételte meg üres hangon. – De… te azt mondtad… azt ígérted…

– Tudom, mit ígértem. És tudom, mit ígértél te is. Minden nap számoltam a perceket… az elején. De aztán… jött egy nap, amikor már nem bírtam tovább.

– Hány levelet kaptál tőlem? – vágott közbe Laci, és a hangjában már ott remegett a düh.