Azt mondta, büdös a kezem. Én meg csak annyit kérdeztem: éhes vagy? (egy ismeretlen takarítónő vallomása – akit senki sem vett észre, mégis ő tartotta életben a legcsendesebb gyereket az iskolában)

Julika néni 68 éves volt, amikor utoljára felmosta az iskola folyosóit.
Negyven évet húzott le a felmosóvödör mellett. Nem volt tanár, nem volt pedagógus. De volt egy különös szokása: minden nap vitt magával egy kis plusz szendvicset. Csak úgy. „Hátha” – mondta.

A legtöbben ügyet sem vetettek rá. Volt, aki odaköszönt, volt, aki odébb rúgta a vödrét.

Aztán egy nap jött egy új kisfiú az iskolába.
Csendes volt. Túl csendes.
Nem evett. Nem beszélt. Csak nézett maga elé.
A tanárok írtak a szülőknek. Nem jött válasz.

Julika néni akkor először tett valamit, amit más nem mert:
Leült mellé, és megkérdezte: „Kisfiam, megennéd, ha azt mondanám, ez nem szemétre való?”

A fiú nem szólt, csak bólintott.
Ez így ment minden nap. Egy szendvics. Egy mosoly. Egy halk „köszönöm”.

Senki sem tudta, de a fiú otthon hideg szobában aludt.
Az anyja elment. Az apja nem törődött vele.
És minden reggel egyedül indult el… hogy valaki észrevegye.

Julika néni észrevette.
És éveken át ő volt az egyik biztos pont az életében.

Aztán eljött a búcsúnap. Julika néni nyugdíjba ment. A gyerek már nagy volt. Nem is tanult már ott.
De azon a napon, amikor az iskolában átadták neki a „40 év hűség” plakettet, valaki megjelent hátul, öltönyben.

A fiú. Most már férfi. Aki sírva ölelte meg a takarítónőt.
– Nekem maga volt az egyetlen otthon. – mondta. – Köszönöm, hogy életben tartott.”

Vannak emberek, akiket nem veszünk észre.
Aztán egyszer csak rájövünk: ők voltak azok, akik megtartottak minket, amikor majdnem elestünk.